Kitabı oxu: «Álomvilág: Elbeszélések», səhifə 13

III

Délben meglátogatták a gimnáziumot, a honnan negyven esztendővel ezelőtt szerteszéledtek. Az igazgató lendületes beszéddel üdvözölte őket, majd a diákokhoz fordult, s alkalmi szónoklatot intézett hozzájok, melynek értelme körülbelül az volt, hogy, ha jól viselik magukat, ők is úgy meg fognak öregedni, mint ezek a szemenszedett vén legények.

Aztán ennek a szép napnak örök emlékére, beirták a nevöket az iskola vendégkönyvébe, és visszakocsikáztak lakmározni.

A lakomát a nagy teremben kellett megtartani, mert az ünnepen a közélet is képviselve volt néhány helyi nevezetességgel. Az asztalfőn az ünnepeltek foglaltak helyet, lejebb a meghívottak és az uj nemzedék. A gyerekek számára, a kik még rosszabbul érezték magukat, mint a nagyok, az udvari ebédlőben teritettek két asztalt.

A kisvárosi vendéglő szegényes, füstös ablakai elfogták a bágyadt napsugarakat, s a homályos, rosszul szellőztetett ebédlő mindenkit elkedvetlenitett. A levest olyan csöndben kanalazták, a minőt csak a siketnémák ünnepein élvezhetni. A tányérváltás után végre megindult az a bátortalan, s rövid lélekzetü társalgás, mely a hivatalos ebédek kiváltsága. Az öregek szerettek volna otthon lenni.

De végre is beleízeledtek egy kis köteles kedélyességbe. Sajnálkoztak a szegény Király Ferin, s elmondták róla az illedelmesebb történeteket. Aztán a régi tanárokra került a sor, majd megint visszatértek a szegény Király Ferire. Végre is belátták, hogy nincsen egymásnak mit mondaniok. Az öreg Lovassy Mihály, ha egy sereg dahomey-i között ül, nem érezhette volna magát idegenebbül, mint régi czimborái között. Pedig ő volt az, a kivel a társaság a legtöbbet foglalkozott.

Ezt észrevehette a polgármester felköszöntőjéből is. A hivatalos áldomás után mindjárt az ő befolyásos személyére került a sor. A polgármester, a ki még jelentékeny szerepet óhajtott játszani a közéletben, nem türtőztethette figyelmességét a miniszterek barátja iránt.

Falusiasan kezdte. Megemlékezett köszöntőjében mindnyájunk dicsőségéről, a korán elhunyt koszorús költőről, s kis árvájáról, a kire az egész ország megindultan tekint, s miután kellőképpen elgyászolta a csapást, mely az egész nemzetet érte, rátért a dicső név ama viselőjére, a kitől a koszorús költő a lángelmét, a kis árva pedig angyali szívét örökölte. De a felköszöntőben benne volt minden, a mi ragyog, a mi zeng, és a mi virágzik; a beszéd hatott s a jég meg volt törve.

Csak Lovassyt hagyta a szónoklat hidegen. Sokkal többe került neki a fia dicsősége, semhogy még érzéke maradt volna a virágos szólamok iránt. Aztán meg mit emlegeti ez a vén kapaszkodó az ő édes, drága kis unokáját?!

Nagyon rosszul érezte magát, hogy a kis lány kezét nem tarthatta a magáéban. Úgy hozzászokott, hogy egész nap mellette legyen! S úgy féltette!

Alig várta már, hogy átmehessen hozzá. De előbb még micsoda robot! A felköszöntőt meg kellett köszönnie, egy pár szót is kellett váltania ezekkel az emberekkel, a kiket nem látott negyven év óta. Vidor Gazsit kivéve, a ki felhasználta az alkalmat, hogy távol ült hervadó arczú unokáitól, s boldogan bóbiskolt, mindnyájan körülfogták. Meg kellett hallgatnia halk, bizalmas közléseiket. Az egyik ajánló-levelet szeretett volna valamelyik miniszterhez, a másiknak a fia valami csúnya dologba keveredett, a harmadikat már árverezi a bank.

– Istenem, milyen szegény ördögök ezek az én iskolatársaim!

S hogy irigyelték a szegény ördögök, őt, a gazdagot, a fényes nevűt, a befolyásost! Megbánta, hogy eljött.

IV

Végre megszabadult.

… Odaát, a kisebbik teremben, már rég megebédeltek. Vidovich Klára kisasszony az udvari ablak mellett, egy karosszékben ült, s el volt temetkezve angol regényébe. Már ott tartott, a hol Sir Macdonald fagyos nyugalmával, s a vívásban, evezésben, galamblövésben, súlydobásban és labdázásban való remekléseivel lenyűgözi a kevély Miss Florentinet, hogy aztán megvallja neki titkolt szerelmét… következéskép nem hallott s nem látott.

Zsorzsin ezalatt a terem egyik sarkában ült, vele egykorú és nagyobbacska apró falusiak között. Egyedül ő beszélt, a többiek hallgatták:

– … Tudják maguk, a hol mi lakunk, ott van az Aranyország. Mikor én este lefekszem, csak annyit mondok, hogy: »Gyertek, gyertek, kis alattvalóim«, és fent megnyilik a mennyezet, rózsaszinü köd száll le, aztán mintha hó hullana onnan felülről. De az nem hó, hanem apró tündérkék, a kik mind, mind fehérbe vannak öltözve, és szárnyuk van, mint a madaraknak. Ezek a tündérkék leszállnak érettem felülről, feltesznek egy kis fehér kocsira, a kis kocsiba négy hattyú van befogva, aztán gyí, elhajtatnak velem az Aranyországba, mert én vagyok az ő királynőjük. Ott aztán játszanak velem; azt játszanak, a mit én akarok, és nekem olyan szép játékaim vannak odafenn, a milyet maguk nem láttak soha…

Az arczocskája égett, s nefelejcs-szeme ragyogott. A kisebb gyerekek szájtátva hallgatták, a nagyobbak irigységgel, kétséggel és egy kis félelemmel. A sánta Jánoska, mankóin előre hajolva, csodálattal nézte ezt a csodás tüneményt, a kiről eddig még nem beszéltek mesés könyvei… Egész árva, magára hagyott lelke bent ült kidülledt, nagy fekete szemében.

– … Tudják, van nekem ott egy kis kertem, de nem olyan virágok vannak benne, mint falun, hanem olyan virágok, hogy mindegyikben egy iczi-piczi kis csillag világit. És ha én azt mondom a törpéimnek: »Törpéim, édes jó törpéim, szedjetek nekem virágot!« – akkor az én fehér szakállú, fehér ruhájú, engedelmes, jó kis törpéim szaladnak, szaladnak, némelyik úgy szalad, hogy a kis fehér süvegét is elejti, de a pirinyó tündérkék még gyorsabbak, mert a tündérkék csak szállnak, szállnak, s abban a szempillantásban…

– Zsorzsin!

Zsorzsin felugrott s odafutott a nagyapjához.

– Nagyapa, édes kis nagypapám, ne haragudjál!

Nem, nem haragudott. Megsimogatta az arczocskáját, megcsókolta s aztán fölvitte a lakásukba. De mikor egyedül maradtak, leültette a térdére, és így szólt hozzá:

– Mit igértél nekem?

Zsorzsin nem felelt.

– Vagy igaz az, a mit beszéltél?

Zsorzsin hallgatott.

– Az én kis Zsorzsinom! – szólt nagyapja halk szörnyűködéssel.

De ez már sok volt. Zsorzsin zokogva borult nagyapja keblére.

– Nagypapa, kedves nagypapa! Ne haragudjál! Nem leszek többet rossz! Csak azt fogom elmondani, a mit szabad!

* * *

Másnap reggel az öreg urak Te Deum-ra gyülekeztek össze a nagy templomban, hogy övéikkel egyetemben hálát adjanak az egek urának a végtelen kegyelemért, melylyel életben tartotta majdnem mindnyájukat, s tizenkettő közül tizenegynek megérnie engedte ezt a szép napot.

A hálaadó isteni tiszteletet egy kis baleset zavarta meg. A Sursum corda-nál Zsorzsin elájult, a mi az első perczben nagy ijedtséget okozott. De Lovassy megnyugtatta a körülötte rémüldöző asszonyokat:

– Nincs baj. Mindjárt magához fog térni.

S az esetnek csakugyan nem lett súlyosabb következése. A kis lány délután már annyira jobban volt, hogy vasútra ülhettek vele.

Babarczyék, a kik ugyanakkor utaztak el, csak a pályaházban búcsúztak el Lovassytól.

– Milyen szép nap volt! – szólt Babarczy, még egyszer megszorongatva a bíró kezét. – De örökre sajnálni fogom, hogy ezt a szép napot a szegény Király Feri nem érhette meg.

A szegény Király Feri pedig békén feküdt a kerepesi temetőben, és egy cseppet se törődött vele, hogy Babarczy sajnálkozik rajta.

ROLAND

I

Vigliano d’Asti délután öt órakor rózsaszínűnek látta az egész világot, s a mint Georges Pereiretől jövet végig sétált az Avenue de Bois de Boulogne-on, vén legény létére így bölcselkedett:

– Bizony, nincs igazunk; minden jól van úgy, a hogy van. Oktalanság azt képzelni, hogy buta véletlen intézi sorsunkat; ki mit érdemel, megkapja, olyan bizonyossággal, mint a hogy az eldobott kő lehull. Még az emberek is jobbak, mint gondoljuk. És okozzunk magunknak még annyi, akármennyi bajt, élni mégis csak gyönyörűség. Kivált a jó órákban, a melyeket persze meg kell szolgálnunk, mert semmit sem adnak ingyen.

Hogy Vigliano d’Asti ez egyszer, kivételképpen, ilyen derüs élet-felfogásnak örvendett, abban bizonyára jelentékeny része volt Georges Pereirenek. A műkereskedő még soha se volt vele szemben ennyire szives. Bókok kiséretében, szinte boldogan szúrta ki a kialkudott négyezer frankot; azt gondolta volna az ember, hogy valami vad kéjt okoz neki, ha fizethet.

Négyezer frank ugyan nem sok pénz, de Vigliano d’Astinak ebben a pillanatban négyezer frank a megváltást jelentette. Végre! Egy vagy két hónapra megszabadul a legkonokabb hitelezőitől, s egy vagy két hónapig nem kell kölcsönök után futkosnia. És aztán az az összeg csak koronája volt a mai sikerének. A tárlat megnyitójáról szóló ujság-czikkek hasábokon át dicsérték Afroditét; egyik-másik biráló azt is megirta, hogy a nagy érem az idén kétségtelenül Vigliano d’Astit illeti. A Fürdő gyermekek hires szerzőjének nem ez volt az első sikere, s Vigliano azt szokta mondani, hogy csak az első szerelem s az első siker ér valamit, a többi már csak fölhigitása az egyszeri élvezetnek; de bármint gondolkozzunk e tekintetben, a siker zenéjét soha se únja meg az ember.

Mégis, talán nem egyedül a négyezer frank, s nem is az ujabb négyezer frankot igérő siker volt az, a mi Viglianot ilyen kivételesen jókedvűvé tette, hanem egy érzés, mely kétségen kivül szorosan egybefüggött a négyezer frankkal és a magasztaló ujságczikkekkel, egy érzés, melyre már régóta hasztalan vágyódott: a nyugalom érzése.

Vigliano, egész életében először, meg volt magával elégedve. Gyönyörködött a munkájában; büszke volt rá, nem tudott betelni vele. Ez az Afrodite helyet kér a művészetek történetében. Ez az Afrodite igazolása egész életének, mentsége minden meggondolatlanságának, minden könnyelmű cselekedetének, összes léhaságainak. Ez az Afrodite valami igazán szép dolog, a mi eddig nem volt meg, s ezentúl élni fog, a mig az emberek a szépben gyönyörködni tudnak. Csak szép, de mégis gyarapodása a szellemi világnak. És az övé, egyedül az övé. Ő teremtette. Nélküle a világ szegényebb volna egy szép tárgygyal; tehát tett valamit, nem élt hiába. Lehet, hogy igazuk van azoknak, a kik nagyon önzőnek mondják; de a művésznek, a ki ilyet tud alkotni, több szabad, mint másnak.

Ha az ember ilyen munkát végzett, joga van a pihenéshez, s joga van hozzá, hogy kivegye a részét az élet örömeiből. Különösen olyan lázas munka és olyan zaklatott élet után. Micsoda két hónap van mögötte! Izgatottságban égni, az örök dolgokra gondolva, s napestig idegeskedni, kínlódni, mert tizenöt frank kell a gazdasszonynak, s száztizenöt a hitelezőnek. Mennyi nyüglődés, mennyi vészverődés! És e bajok, e gyötrő vergődés, ez örökös lázak közepett ime megszületett Afrodite.

Évohé! Vége a nyomorúságnak, vége a küzködésnek, vége az emésztő, lázas, elernyesztő s elkábitó munkának! Ó mily édes a nyugalom!.. És Vigliano d’Asti, mialatt végig ment az Avenue de Bois de Boulogne-on, nem cserélt volna a török császárral.

A nyugalom a legfőbb jó a világon, de ha megvan, az ember nem tudja, hogy mit csináljon vele.

Délután hat órakor Vigliano d’Asti már nem volt boldog. Egy óra alatt a legnagyobb örömet is megszokja az ember, s aztán mással akar foglalkozni. A ki keres, talál.

Vigliano azt találta, hogy mégis csak hiányzik valamije. A munka, a megszokott munka. Az emésztő, a gyilkos, lázban töltött órák, a melyekben vagy két hónap óta olyan bő része volt. Egyszerre valami ürességet érzett a lelkében, s szinte sajnálni kezdte, hogy Afrodite már megvan. Elvesztette azt, a mi az utolsó időben teljesen betöltötte a lelkét.

Szabad, mint a madár, de mit csináljon a szabadságával?

Haza ment, s a fiát kereste. De csak a gazdasszonyt találta otthon.

– Hol van Roland?

– A kisasszony elvitte sétálni.

– Ilyenkor, ebéd időben?

– Már régen megebédeltek.

– Hová vitte? A Tuileriákba?

– Nem tudom.

Elment a Tuileriákba, de nem találta őket. Az ezer kis gyermek között, a kik mind terhére vannak a szüleiknek, véletlenül nem volt ott a kis Vigliano d’Asti.

– Vajjon hová vihette?

Nagyon bosszantotta, hogy nem élhet az apai örömöknek. Mióta Afroditén dolgozott, csak pillanatokra látta a fiát; mindennap szentelt neki egynéhány szórakozott perczet, de ez volt az egész.

Milyen buta véletlen! Végre, valahára, vele tölthetné az estét, s ime, a gyermek éppen ezen a kivételes napon kivánkozik el hazulról. Vajjon hová czipelhette az az ostoba vén leány? Bizonyosan valamelyik czukrászhoz.

Vigliano a nyári czirkuszba akarta elvinni Rolandot. A szomorú kis fiú talán nem örült volna a bohóczoknak, de Viglianot mindenesetre boldoggá teszi, ha szórakozást szerezhet a fiának.

Teringettét, milyen buta véletlen!..

Ahhoz, hogy megvárja őket, már nem volt türelme. Reggel óta folyton szaladgált; az adóhivatalból az adófelügyelőhöz, az adófelügyelőtől az adóhivatalba. Délben végre elhalasztották a másnapra kitűzött árverést. Csak épp egy percze volt bekukkanni a Szalonba, s már sietni kellett, hogy el ne szalaszsza Pereiret. De Pereire nem volt otthon; háromszor is kereste, mig végre rátalált.

A sok izgatottság kimeritette. Egész nap nem evett egy falatot se; éhes volt.

Betért Bignonhoz, megebédelt, s lassankint elfogyasztott egy üveg vörös bort. Aztán, arra gondolva, hogy Rolandot azóta úgy is lefektették, elsétált a Jardin de Parisba.

Tiz óra tájban már jóllakott ezzel az élvezettel. A komédia untatta, s a lányok nem ingerelték. Utálta a megvásárolható örömöket, s egy idő óta torkig volt mindazzal, a mi szerelemhez hasonlitott. Beérte a modelljeivel.

Kikocsizott a Boisba, s onnan, nem tudva, mittévő legyen, a klubjába hajtatott. A vörös bor hatása alatt Dáriusnak képzelte magát, s égi nyugalommal ült le az egyik baccarat-asztalhoz.

Reggelre elveszitett vagy háromezer frankot.

Mikor kilépett a kapun, a nap a szemébe sütött. Mintha a szégyent vágta volna izgatottságtól foltos, fakó arczába.

Az ing égette a testét; izzadt, szennyes, utálatos volt. Iszonyú kedve lett volna agyonlőni magát; egyszer s mindenkorra végezni ezzel a javithatatlan, undok, vén fiúval.

De eszébe jutott Roland, s csöndesen haza ballagott. Fölment a műtermébe, bezárkózott, s ledőlt egy kanapéra.

Azonnal elszenderedett, de mielőtt teljesen elaludt, egy pár pillanatig számok zsongottak a fejében, számok, egytől kilenczig, csupa szám. S Afrodite alkotója, már félig öntudatlanul, igy motyogott magában:

Hat!.. Öt!.. Hét!..

II

Mikor, hét éves háború után, Vigliano d’Asti elvált a feleségétől, Roland már abban a korban volt, a melyben a gyermeket minden törvény az apának itéli. Különben Vigliano d’Asti kijelentette, hogy magára vállalja, a mi hiba csak elképzelhető, szóval, nagyon megkönnyiti a válást, ha az asszony végképpen lemond a gyermekéről, s nem tesz kisérletet rá, hogy a fiút magához édesgesse. Roland évenkint háromszor meg fogja látogatni a mamáját, s ezzel rendben lesz a dolog.

A szép, lusta szőke asszony beleegyezett, hogy igy történjék. A mennybeli üdvösségét is oda adta volna, csak hogy elválhassék ettől az embertől, a ki a hirnevével széditette el, s a kit élete megrontójának tartott. De nem is ragaszkodott nagyon a gyermekéhez. Roland nagyon hasonlitott a gyűlölt, rút Vigliano d’Astira, s látnivaló volt, hogy jobban vonzódik csimpánzpofáju apjához, mint szép, hideg, szigoru mamájához. D’Astiné nem volt érzelgős természetü, s mivel már válópöre idején gyakran gondolt rá, hogy alighanem a Barsan úr felesége lesz, a gyermek csak útjában lett volna. Igy Roland d’Astinál maradt, pontosabban szólva: a d’Asti konyhájában.

Csenevész, sápadt, koravén fiúcska volt, mint azok a gyermekek, a kiket kezdettől fogva cselédek neveltek. Az elérzékenyülés egy órájában d’Asti észrevette, hogy Roland keveset nő s nem igen fejlődik. A gyermeknek családra van szüksége, vélte d’Asti ur, s hogy javitson a helyzeten, szélnek eresztett két kisasszonyt, egy szárazdajkát meg egy nevelőnőt, s a házába hívta hugát, egy már öregedő kisasszonyt, a ki Szavója egyik kis falujában éldegélt valami csekély életjáradékból. A vén leány megszánta a szegény kis fiút, s bár nem szivesen, eleget tett bátyja kivánságának. De a rendszerető, pontossághoz szokott, s csökönyös gondolkozású leánynak teljességgel nem tetszett a d’Asti életmódja, s nem volt oka rá, hogy eltitkolja a véleményét. Ha pedig nem titkolta el, ez igen fennen történt. S Vigliano d’Astinál ismét mindennapossá lettek a zajos családi jelenetek, az asszonyi lárma, s a férfiúi dühös káromkodás.

– Ha a feleségünk gyötör bennünket, az még hagyján, – panaszkodott Vigliano d’Asti a bizalmasainak – a feleségével néha, egy-egy órára, mégis csak kibékül az ember. De ha a testvérünkkel kell csatáznunk, az maga a pokol. Vele nem békülsz ki este; lármával fekszik és haraggal ébred.

Úgy gondolta, a gyermek érdekében cselekszik, ha elnyeli, a mit el kell nyelnie; igyekezett tehát a szóharczban a védelemre szoritkozni, de ha szerét tehette, elmenekült hazulról. Így történt, hogy d’Asti kisasszony, noha minden héten összepakolt, mégis csak Párisban maradt, s így történt, hogy Roland akkor is csak pillanatokra látta apját, a mikor Vigliano úr pihent.

Pedig Rolandnak nem volt nagyobb öröme, mintha az apjával kisétálhatott valahová; egy séta a Bois de Boulogneban Rolandot egész esztendőre boldoggá tette. Csak rosszat hallott erről a sokat korholt vén fiúról, a ki majom-szeretettel, de csak keveset beszélgetett vele, s minél több rosszat hallott róla, annál jobban imádta. A jó istent soha se látjuk, mégis szeretjük.

III

– Kerestél, papa? – kiáltozott Roland, mikor meghallotta, hogy apja kijött a fürdőszobából.

– Kerestelek – felelt Vigliano d’Asti – el akartalak vinni a nyári czirkuszba.

– És ma, ma már nem vihetsz el? – kérdezte Roland aggodalmasan. – Ó, vigyél el valahová, papa, akárhová, csak vigyél el! Úgy szeretek veled lenni!

– Igen, csakhogy ma már dolgom van – felelt Vigliano, kissé zavarodottan.

Az igazság az volt, hogy nem akart lemondani a háromezer frankjáról. Ki tudja, hátha egy pár száz frankkal még mindent visszaszerezhet?! A maradék ezer frankból úgy sem elégitheti ki éhező oroszlánjait.

Hanem a mint a fiára pillantott, megesett rajta a szive. Rolandnak előbb ragyogott a szeme, s arczocskája kipirult az örömtől; most leverten nézett maga elé, mint egy kis öreg, a kit valami nagy csapás ért.

– Tudod mit? – szólt Vigliano – gyere el hat órakor a körbe. A Rue Drouotba, hisz tudod!.. De magad gyere, ne a nénéddel. Mondd meg a kapusnak, hogy hívjon le, s a mig kijövök, várj meg a szobájában.

– Ó papa, milyen jó vagy te! – hálálkodott Roland.

Vigliano megcsókolta a fiát s rohant a pénze után. Annyira sietett, hogy hat órára kényelmesen elveszithette volna az utolsó garasát is. De mint a szerelmi drámák, a kártya-tragédiák sem eshetnek meg némi előkészület nélkül. Az ember nem veszitheti el a pénzét, a mikor akarja; a kik nyerni fognak, előbb kéretik magukat. Meg akarják mutatni, hogy csak unalomból fanyalodnak erre a mulatságra. Itt is meg kell tartani a formákat.

Végre, fél hat felé, megalakult a parti. Vigliano leült, vesztett és ujra vesztett. Épp az utolsó száz frankját bocsátotta vízre, mikor jelentették, hogy Roland odalenn várja.

– Mondja meg neki – szólt Vigliano halkan a komornyiknak – hogy hozasson egy pohár narancsvizet és várjon egy kicsit. Mindjárt megyek.

A komornyik lement s átadta az üzenetet.

– Veszit a papa? – kérdezte Roland.

– Nem tudom, fiatal úr – felelt tartózkodóan a komornyik.

– Jól van – szólt Roland s tovább beszélgetett a kapussal.

A kapus és Roland már régóta barátok voltak s órákig el tudtak beszélgetni. A műveletlen ember és a koravén gyermek megbecsülik egymást. A kapus bámulta a tizenegy esztendős öreg úr komolyságát és finom modorát, Roland pedig csodálta ennek az egyszerű embernek az életbölcseségét.

– Én csak azt mondom önnek, fiatal úr – szólt a kapus – hogy egy garas meg egy garas, az már két garas!

És elbeszélte, hogy a mult héten házat vett Asniéres-ben.

Majd másról beszélgettek. Roland elmondta, hogy milyen furcsa állatok élnek a tenger fenekén. Ő mindezt olvasta. A kapus nem hitte volna el, hogy ha nem Roland mondja.

Kilencz óra tájban a kapusnak eszébe jutott, hogy már nagyon régóta barátkoznak.

– A papa elfelejtette, hogy a fiatal úr várja – szólt jóakarólag. – Majd felmegyek és szólok neki.

– Nem, nem, a világért se! – ellenkezett Roland. – Bizonyosan veszít, másképpen már itt volna. Majd csak megvárom.

Éjfél felé azonban, mikor Roland egy kicsit elbóbiskolt, a kapus nem állhatta meg, hogy föl ne nézzen a játékterembe. Sapkájával a kezében, úgy jelent meg a küszöbön, mint egy udvarias, néma szemrehányás. Vigliano meglátta az eleven felkiáltó jelet s intett, hogy: »mindjárt!«

A szerencsétlen nem vette észre, hogy röppen az idő, s ő már órák óta küzködik a játékasztalnál. Mióta leült, tizszer vágódott földhöz s tizszer kelt fel ujra. Ebben a perczben tele volt reménynyel; néhány száz frankot visszahóditott. Azt hitte, hogy rövid ideje játszik, s hogy egy pár pillanat mulva talpra állhat.

Ismét megvirradt, a mire elkészült. Reggelre kelve, eljátszotta az utolsó garasát is. Megtörve baktatott le a lépcsőn. Lenn a kapus tisztelettel tudatta, hogy Roland odabenn alszik a divánon.

Teringettét, erről megfeledkezett! Ugy éjfél óta nem gondolt többé semmivel a világon, csak azzal, hogy mit kap kettőre: nyolczat, a legrosszabbat, vagy hetet, a legtöbbet?!..

– Miért nem hívattál le? – kérdezte, mikor Rolandot felköltötték. – Azt hittem, hogy haza vittek, hogy a nénéd érted küldött.

Szótlanul léptek ki a kapun, s némán haladtak végig a már napfényes utczán. Végre Roland megszólalt:

– Sokat vesztettél?

– Nagyon sokat – felelt Vigliano d’Asti azzal a meztelen őszinteséggel, melyre csak a mosdatlanság órájában képes a művelt halandó.

– Tudod, mit mondok neked, papa? – folytatta Roland megfontoltan. – Ezek a pinczérek téged kinevetnek! És én nem értem, hogy egy olyan kedves, olyan jó, olyan nagy ember, mint te vagy, miért nevetteti ki magát a pinczérekkel?

– Látod, ez onnan van – felelt Vigliano komolyan – mert… hogy is mondjam?.. ezen a világon semmit sem adnak ingyen. Én tudok olyat, a mit más nem tud, legalább is kevesen tudnak, de ennek a váltsága az, hogy néha nem gondolkozom, nem tudok gondolkozni.

Egy darabig megint szótlanul bandukoltak. Viglianot olyan lelkifurdalás fogta el, a minő még sohase hasogatta megviselt gerinczvelejét.

– Azt hiszem – szólt egy pár percz mulva – jobb volna, ha visszamennél a mamához. Mi lesz így belőled?

Roland ijedten tekintett apjára.

– Nem – felelt halkan. – A mama nem szeret engem, mert olyan csúnya vagyok, mint te. Nekem kívüled nincs senkim. Veled akarok maradni.

S fürkésző pillantást vetve apja arczára, így folytatta:

– Kérj kölcsön, és játszszál ujra. Én majd megvárlak. Akármeddig tart, megvárlak.

Vigliano d’Asti nem tudott mit felelni. Két könnycsepp szökött ki a szeméből.

Az idegességtől és hisztériától származó szegény kis teremtés csöndesen ballagott tovább végzete felé. Olcsó czipőcskéje panaszosan kopogott végig a kövezeten.