Kitabı oxu: «Álomvilág: Elbeszélések», səhifə 3

Lilith egy királynő leereszkedésével engedte át magát a szellő ölelésének, s álmos szemmel nézte, hogyan üldözi a fénybogár-kisasszonyt sötét gavallérja. A lárma egyre beljebb költözködött a város felé, s egy-egy elkésett kocsi nagy sebbel-lobbal suhant el mellettük. A csend, sejtelmes zümmögéseivel, kezdte elfoglalni éji birodalmát.

Hanem egyszerre a kis szigeten kigyultak a Vaspalota összes ablakai, s alant, a jázmin-bokrok közt, megszólalt a zene. Lilith oda nézett. Eszébe jutott, hogy egyszer, régen, ő is ott tánczolt a gyepen, mezitláb, részeg katonákkal, a kik akkor érkeztek Babylonból.

És révedezve hallgatta a fúvók meg a trombiták lármáját. A harántsip metsző, éles hangja mintha csak az urfiakat csúfolta volna. Lilith arra gondolt, hogy az első szeretője egy muzsikus volt, a ki a harántsipot fútta. Az emberre már nem emlékezett; de a füle most is kikereste a harántsipot minden zenekarból.

Aztán a zene is elhallgatott, s az előbb elriasztott csend, zizegő kiséretével, ismét végig vonult a fasoron. A nyárfák össze-összedugták a fejöket, s temérdek dolgot tudtak elsusogni egymásnak; az úton tücskök serege czirpelt. És Lilith a párával teli levegőben mintha látta volna az éjszaka fekete szárnyainak rebbenését.

Ekkor, valahonnan messziről, tompán, fojtottan, valami panaszos sirám hallatszott, mint egy átható jajkiáltás. Lilithen végig futott a libabőr.

– Milyen furcsa volna – suttogta, bele nézve az éji homályba – ha csakugyan vége lenne a világnak!..

Hátra vetette fejét rózsáira, s felnézett a fályoltalan, csillagos égboltra. A gönczöltől nem messze egy picziny, nyugodt fényü égi test ragyogott: az ő csillaga volt az.

– Kis csillagom, aranyszemü kis csillagom, mondd, ugy-e, hogy nem igaz?

A kis csillag oly békésen, oly szeliden nézett arany szemével… Lilith mosolygott.

II

Másnap reggel Lilith, mihelyt fölébredt, átvitette magát porfir-fürdejébe. Aztán azt mondta a szolgáló asszonyainak:

– Most pedig keritsétek elő Reczepiczét.

Ez a Reczepicze nagyon tudós öreg asszonyság volt, a ki mindenféle mesterséghez értett. Hogy micsoda mesterséghez értett legjobban, az mindjárt kitudódik.

Elég az hozzá, Reczepicze esze nélkül rohant a rengeteg csarnokba, mely a nagy porfir-medenczét övezte. Lilithet éppen akkor pólyálták ki a meleg lepedőkből. Alacsony, kerek ágyon feküdt, s cselédei három napos liba-fiókákkal törölgették a testét.

Reczepicze a kezét is összecsapta bámulatában.

– Ó, gyönyörüséges virágszálom – sipogott – be szép is vagy, csókolom a lábod!

Nem mondom meg, mit látott.

Lilith, mikor mondták neki, hogy Reczepicze itt van, felkönyökölt a párnára, melyet legkedvesebb vadmacskájából csináltatott, s oda intette magához a tudományos asszonyt. Aztán igy szólt hozzá:

– A vásártéren van egy ember, a ki mindig ordit. Jónásnak hivják. Én akarom ezt a Jónást. Eredj és hozd el.

– A bolond Jónást akarod? – kérdezte Reczepicze álmélkodva.

– Azt akarom – szólt Lilith. – Hanem szedd a lábadat s ne mondasd még egyszer, hogy mit parancsoltam.

– Ugy lesz, mint rendeled – nyafogott Reczepicze. – De ne felejtsd, szépséges paradicsom-madaram, hogy az öreg Mikimóki mindjárt itt lesz, s hozza az arany kulcsot, az arany kulcsot az arany várhoz, cserébe egy aranyos hajszálért.

Lilith fölnézett. A két zafirság elsötétedett, mint a hogy’ a tengerszemek sötétednek el a hirtelen viharban.

– Siket vagy?! – vijjogott. – Vagy elaludtál állva?! Mégis itt vagy?!

S hogy meggyőződjék róla, vajjon hihet-e a szemének, kikapta egyik cselédje kezéből az illatszeres korsót s utána hajitotta Reczepiczének. A korsó egyet koppant, aztán darabokban hullott alá a márvány pádimentomra, s Reczepicze ugy menekült a palotából, mint egy kis öntött ürge.

Lilith még utána szalasztotta a legkisebb cselédjét:

– Kiáltsatok rá, hogy jaj neki, ha egyedül jön vissza.

De biz az csak egyedül jött vissza. Már alkonyodni kezdett, a mikor előkerült, s Lilith éppen lent volt a kertjében. A hogy’ fel s alá járt a gyertyánfa-ligetben, a sötétség manói csúszva-mászva sompolyogtak fehér ruhája után.

A kis öreg Reczepicze reszketve kereste utját a zizegő bokrok között. Egyszerre, a liget alján, szemben találta magát Lilith-tel. Ijedtében térdre bukott, összekulcsolta karjait a mellén, s lehuzta a fejét a nyakába.

Lilith éktelen haragra gyult, mikor megpillantotta.

– Te szemét! – sikoltott. – Ilyenkor botorkálsz elő, s még egyedül mersz jönni?!

Reczepicze lebujt a fejével a földre, abban a hitben, hogy ugyis oda fog kerülni. Szerencséjére semmi sem koppant a fejéhez; csak a szitkok árja szállongott körülötte.

Végre Lilith kidühöngte magát s a vén asszony föl merte emelni a fejét.

– Mondd hát, mi történt, gyalázatos?!

– Nem jön – suttogta Reczepicze.

– Tudta, hogy hova hívod?

– Tudta. Ó, szép, fehér galambom, sokkal bolondabb bolond az, mint gondolod; bolondabb, minden eszelősnél a világon! Földi gyökérből él, a vizet a tenyerével meri, s dohos hordóban lakik. Igy beszélgettem hozzá: »Te féreg, te szennyes ingű, te sáros lábu koldus, a ki földi gyökérből élsz, a ki a vizet a tenyereddel mered, a ki az eső elől dohos hordóba menekülsz, te ocsmány csavargó, a kin az egész világ nevet, a kire kutyákat uszitnak, a kit a viz is utál: te nem akarod szeretni a világ legszebb asszonyát, a ki frissebb, mint a harmat, ragyogóbb, mint a verőfény, és szőkébb, mint a csurgatott méz?!.. Te bolhák vacsorája, te világ csúfja, te ész nélkül való bőgőmajom: te mered azt mondani, hogy nem jössz, a mikor a felső város fehér csillaga hív, a zafirszemü lány, a kinek egy tekintetéért a szudrák meghalnak, a kinek egy mosolyáért a fejedelmek naphosszant térdepelnek, a kinek egy csókjáért királyok és népek öldöklik egymást?!«… Csak azt mondta, hogy: »Eredj, rossz szagú vagy.«

– Buta szipirtyó, máskép kellett volna beszélned vele.

– Nem múlott rajtam semmi, drága tubarózsám. Elbeszéltem neki gazdagságaidat, biztattam, hogy tejben-vajban fogod füröszteni; nyomában voltam mindig, mint az árnyék, s elsuttogtam neki szépségeidet. Mondtam, hogy szavát megkedvelted, s hogy illatos kenőcsökkel fogod megfényesiteni poros, sáros szakállát. Aztán még közelebb hajoltam hozzá s a furulya lágy, hizelgő, alattomos hangján suttogtam a fülébe a tudós szerelem rejtelmes, mondhatatlan örömeiről. Azt mondta rá: »Az Ur azt rendelte, hogy vezekeljünk bűneinkért, s hirdessem Ninive pusztulását.« »Vén asszony vagy« – feleltem én. »Az Ur parancsol« – szólt ő. »Ez az utolsó szavad?« – »Ez.« Bizony mondom neked, szépséges tubarózsám, bolondabb bolond az, mint te gondolod, bolondabb, mint minden eszelős a világon.

– Majd meglássuk – válaszolt Lilith.

– Magad mészsz hozzá? – kérdezte Reczepicze elámulva.

– Magam megyek – szólt Lilith.

– Bocsáss meg ez egyszer – rimánkodott Reczepicze, utána csúszva.

– Ostoba vagy – szólt Lilith. – Nagyon megvénültél. Fogadj szót Jónásnak és tarts bűnbánatot.

Azzal ott hagyta a faképnél a szegény tudományos asszonyt s felment az alabastrom-szobába, a hol öltözködni szokott. Egy szolgálóasszony jelentette, hogy az urfiak már várnak rá odalent, az agát-oszlopos csarnokban.

– Mondd meg nekik, hogy kössék fel magukat.

Az urfiak nagyon különbözőkép fogadták ezt az üzenetet. Mikimóki oly keserves sirásra fakadt, hogy eltört, s megint össze kellett tapasztani; Dáthán káromkodott; a tudós Abiron ellenben mosolygott, szeliden, türelmesen.

De abban megegyeztek, hogy végre is elkotródtak szépen, mind a hárman.

Lilith ezalatt felöltözött; vagy, hogy helyesebben szóljak, levetkezett. Redős szoknyája helyett áttetsző fátyolruhát vett magára, mely szerelmesen tapadt a testéhez. Aztán bekeritette magát egy roppant fekete köpenyeggel, s előrendelte a Mikimóki kocsiját.

Kihajtatott a vásártérre, melynek elhagyott sátraira lanyha, édes éj borult. Egy falevél se rezdült; s az ég teli volt hintve csillaggal. Felpillantott a Gönczöl tájékára; a kis csillag bizalmaskodva nevetett odafenn.

Lilith leszállott a kocsiból, s az első embertől, a ki szembe jött vele, megkérdezte, hogy hol van a próféta hordója? Az ember leejtette az állát csodálkozásában, de azért Lilith megkapta a választ:

– Amott, közel a parthoz, három nagy lefektetett hordót találsz. Kettőben kátrány van, a harmadikban lakik a próféta.

Lilith oda sétált s megkoczogtatta a próféta hordóját.

– Kis Jónás, szép kis Jónás, aranyos kis Jónás, gyere ki.

– Nem megyek – szólt ki a hordóból Jónás.

– Én vagyok az az asszony, a ki érted küldött.

– Tudom – felelt Jónás.

De Lilithet nem lehetett könnyü szerrel visszariasztani.

– Gyere ki, kérlek – szólt alázatos hangon – gyere ki, kis Jónás. Meg akarok térni.

– Az már más – felelt a próféta.

Kibujt a hordóból, aztán feltápászkodott a földről s szemébe nézett az idegennek.

Lilith mosolygott. Árnyékban állottak, hanem a prófétának úgy tetszett, hogy a Lilith mosolya világit az éjben.

– Gyere velem – szólt Lilith.

– Ha meg akarsz térni, miért hívsz magadhoz? – kérdezte a próféta bizalmatlanul.

– Meg akarom mutatni mindazt, a mi elveszitett. Függő kertemet, selyem párnáimat, a szökőkutat, melynek moraja elaltatott, kincseimet, drágaságaimat…

És ismét mosolygott, édesen, odaadóan, a hogy’ csak Lilith tudott mosolyogni.

– Mért csücsörited össze az ajkadat? Mért nem sütöd le a szemed? – aggódott a próféta.

Lilith engedelmesen nézett le a földre, s mikor köpenye, az áruló köpeny egy pillanatra szétvált, szendén, szemérmesen fogta össze ismét.

– Igazán meg akarsz térni? – kérdezte a próféta.

– Azt akarom, a mit te akarsz – szólt Lilith. – De gyere hozzám.

És felnyitotta a szempilláit. A két zafir vakitóan csillogott az éjben, s Jónásnak hirtelen kábitó, meleg szél csapta meg az arczát. A gáton tul, odaát, halkan susogott a viz.

– Asszony, te gonoszat akarsz velem.

– Igaz, hanem azért csak gyere – suttogott Lilith.

– Megyek – szólt Jónás.

* * *

Hajnal felé az üvegházi terem, mely a malakhit-palota kertjére nyilt, tele volt suttogással, sóhajjal és csókok neszével. A szökőkut vize szünettelenül, egyhangun locsogott; s az Égő Szerelem vérvörös virága nehéz, bóditó illatot árasztott a pálmasátor körül.

… – Hogy mondtad, édes kis Jónásom, te próféta vagy, ugy-e? – suttogott Lilith.

– Az volnék – sóhajtott Jónás bűnbánattal.

– Szeretem a prófétákat – szólt Lilith.

III

Dáthán éktelen dühbe gurult, Mikimóki pedig tele sirta a zsebbevalóját, mikor meghallották, hogy Lilith ezentul nem akar róluk tudni. A tudós Abiron azonban, a ki osztozkodott sorsukban, vigasztalta őket.

– Majd máskép lesz minden. Menjünk tovább.

– Meg van gárgyulva – vicsorgatta a fogait Dáthán.

– Csak a bolondját járja – vitatkozott Abiron. – El fog múlni ez is; minden elmúlik.

– Ó, mikor látom ismét?! – könnyezett Mikimóki.

– Talán már holnap. Légy nyugodt; látni fogod ismét. Minden ismétlődik.

És tudós előadást tartott nekik a dolgok körforgásáról. Dáthán és Mikimóki azt mondták rá, hogy: »Szamár!« Ez a szabad vélemény-nyilvánitás sokat enyhitett a fájdalmukon.

Lilith ezenközben mindenre gondolt, csak arra nem, hogy mit szólnak az urfiak a megváltozott állapotokhoz. Egész nap ott ült a Jónás lábánál és leste ajkáról a szót.

– Mondd el nekem – faggatta – nemzetségedet, és a fáradalmakat, a miket kiállottál.

Jónás nem fukarkodott a szóval; a próféták szeretnek beszélni.

Mikor elmondta, hogyan kezdte üldözni az Ur hangja a pusztában, Lilith remegett; mikor elmesélte, hová, merre bujdokolt a parancs elől, Lilith közelebb simult hozzá; mikor elbeszélte a tengeri vihar történetét s a hajósok haragját, Lilith felkiáltott: »De hát mért nem ölted meg őket?!« – s mikor végül elpanaszolta, mennyit szenvedett a hal gyomrában, Lilith elnevette magát.

– Bármerre induljunk – szólt a próféta – oda jutunk, a hova Ő rendel. De miért nevetsz?

– Azért nevetek – szólt Lilith – mert te csakugyan eszelős vagy, az én kis eszelősöm.

És megcsókolta a próféta haját.

Dél felé a vásárosok zaja fölkeltette a Jónás szundikáló lelkiismeretét.

– Mennem kell – szólt – hirdetni a vezeklést.

De meg volt irva, hogy soha se az történjék, a mit Jónás akart. Addig késlekedett, mig egyszerre nem ismert magára többé.

A porfir-medenczéből egy uj, eddig ismeretlen embert szedtek ki, a kin leginkább maga Jónás ámult. A haja csigákba volt sütve, szakálla drága olajkenőcsöktől fénylett, szálas alakját gazdag ruha fedte, s testéről finom illatszerek áradtak szerte. Ujjait drágaköves gyűrűk boritották; karjain arany pereczek fityegtek.

Hirtelen egy idegen került vele szembe, egy rózsakoszorus urfi, s mikor Lilith megmagyarázta neki, hogy ez ő maga egy álló tükörben, Jónás elvörösödött a haja gyökeréig.

– Mért vagy oly szomorú? – kérdezte Lilith.

– A saru szoritja a lábam – felelt Jónás. – Ahhoz vagyok szokva, hogy mezitláb járjak.

– Tenni fogunk róla – szólt Lilith.

Előhivatta a szolgáló asszonyait s lehúzatta a próféta saruját. Aztán elébe térdelt Jónásnak, s maga göngyölgette be a lábát puha bársony közé.

– El fogok esni benne a rögön – szólt Jónás.

– Nem fogsz a rögön járni – válaszolt Lilith. – Négy fehér lovat adok neked, és selyemmel párnázott kocsit.

Jónás nem szólt semmit, de még jobban lehorgasztotta az orrát.

– Rosszkedvü vagy, kis Jónásom – szólt Lilith. – Meg foglak vigasztalni.

IV

A csillár ezer mécsese repkedő tűzcsíkokat szórt a kristály-kancsókra s a karcsu bronz-oszlopok árnyékából bronz szinü törpék lépkedtek elő, arany tálakkal a vállukon. A nagy ebédlő négy sarkában, ezüstből faragott póznákon, drága fűszerszámok égtek.

Egy idő óta szótlanul ültek selyem-párnáikon, Lilith elnyujtózva, Jónás térdére könyökölve. Lilith behunyta a szemét és nemrég történtekre gondolt; Jónás egy törpét nézett, a ki majd megszakadt a halak és vadak súlya alatt.

A kis cselédek lerakták a roppant nemes érczeket; Lilith felocsúdott.

– Egyél és igyál velem – szólt a prófétához.

Jónás evett és ivott.

– Melyik borból iszol? – kérdezte Lilith. – Ez, ebben a zöld üvegben, fehér bor; nézd, mint a folyó smaragd. Jó bor, eloszlatja a szomorúságodat. Emez a másik, itt az arany serlegben, barnapiros, mint szűz leányok vére. Igyál belőle, s tüzet érzesz folyni az ereidben. Végre az ott, a koponyából készült billikomban, szénfekete bor; ettől mindent elfelejt az ember. Tudod mit? Igyál mind a háromból.

Jónás ivott mind a háromból. De győzte a bort s nem lett tőle vidám.

– Ugy vagy nálam, mint idegennél – szólt Lilith. – Nesze, fogd ezt a kis korbácsot, s parancsolj vele a cselédeimnek. Szép korbács, jó korbács; akasztott ember bőréből való.

Jónás megcserditette a kis korbácsot, és lőn őrült szaladgálás. Az egész házból ész nélkül futottak elő a szolgáló asszonyok, cselédek, törpék és bolondok. Hosszu sorban járultak uj parancsolójuk elé, s letérdepeltek előtte, várván rendelkezését. Lilith nevetett.

– Milyen furcsák! – szólt Jónás, de nem vidámodott fel.

Aztán elküldte őket. Visongva szaladtak el, mint vályuhoz a malaczok; de Lilith visszahívta a legkisebbik törpét.

– Jöjjenek a zenészek – ugymond.

A törpe ponttá görnyedve gurult el.

És jöttek a zenészek. Elül a csimpolyások, leghátul, a kik a harsonát fútták. Voltak köztük öregek és fiatalok, nők és gyermekek. Vígat fujtak; s a vig danára Lilith bolondjai bukfenczeket hánytak. De Jónás nem nevetett rajtuk.

– Igyál – szólt Lilith, s Jónás ivott, mint a gődény.

Aztán tizenhárom tánczosnő jött fátyolruhában, s megkerülvén a zenészeket, a kik az oszlopok közt állottak, ellejtették a napfény szerelmeskedését a rózsabokorral. Jónás ásitott.

– Hagyjátok abba – szólt Lilith – tánczotok unalmas. Hozzátok elő Veresbegyet.

Alig hogy kimondta a parancsot, Veresbegy megjelent. Két bolond hozta kézen fogva; a harmadik bolond hozta utánuk a hárfát.

Veresbegy nagyon szép kis lány volt. Selymes fekete haja volt és ábrándos, vizes kék szeme, melynek tekintete soha sem változott.

– Nem lát – magyarázta Lilith. – Vakon született.

A zenészek elhallgattak. Veresbegy megigazgatta vézna kis testén a bohócz szoknyát, melynek az eleje piros volt, a hátulja barna, s megpenditette a hárfát.

– Most olyat fogsz hallani, amilyet soha – szólt Lilith. – Veresbegy a legszebben hárfázik, a legszebben énekel, s a legszebben tánczol a világon. Veresbegy nagyon drága jószág. Két leggyönyörübb agaramat adtam oda érte.

Veresbegy mosolygott, úgy, a hogy a csecsemők szoktak mosolyogni, a mikor megsejtik, hogy tejet kapnak; s tovább pengette a zenélő szerszámot. A hárfa eleinte mélán szólt, de aztán vidámabban zengett, s mikor a hangok, egy-kettő, vigan pattogtak ki a húrokból, megzendült a Veresbegy dala is.

Jónás elámult. Ilyennek álmodta ő a kherubok hangját, de ez a kherub egy szennyes utczai dalt énekelt, a milyet a lebujokban szoktak énekelni mámoros hajósok czéda leányokkal. Mintha gyíkok és varangyok ugráltak volna ki tejfeles kis gyermeki ajkán.

S a ronda dal őrjöngő tánczba fúlt. A zenészek ujra megszólaltak s Veresbegy egy éles rikoltással megkapta száz szoknyája legfelsőbbikét, aztán mintha a rossz betegség bujt volna belé, eszeveszetten kezdte járni a bolondját. Lábacskája minduntalan az eget szántotta, s mikor a zene a legjobban rivalgott, meghajlott derékig, mint a ki arra készül, hogy széles jókedvében kirugja maga alól a világot.

Lilith poharával koczogott a zenéhez. Jónásnak kalapálni kezdett a szive. Ugy rémlett neki, mintha ebben a szörnyü vak leányban Ninivét látná maga előtt, a mely fejét vesztve tombol, s nem látja, hogy az Ur él és parancsol.

Fölkelt, letépte fejéről a rózsakoszorút és igy szólt:

– Eressz el, megyek hirdetni a vezeklést.

Lilith is fölállott. Intett s Veresbegyet elvezették. A többiek ijedten kotródtak el, mint vadak a vihar elől. Csak ketten maradtak a teremben.

– Mondtam, szerelmem – szólt Lilith – hogy meg foglak vigasztalni. Állok szavamnak. Gyere, eloszlatom minden bánatodat, minden bajodat. Látni fogod, a mit férfi-ember nem látott soha. Megmutatom neked a hajamat. Kövess.

* * *

A teremnek, melybe mint félénk szerelmesek lopóztak be, tűkörből voltak a falai. Jónásnak káprázott a szeme. Megdörzsölte: hátha álmodik?!

Lilith megállott a terem közepén s intett Jónásnak, hogy maradjon a küszöbnél. A próféta nem gondolt többé semmire. Sokat ivott a szénfekete borból.

Lilithnek tizenkét gyémánt-tűvel volt felkötve a haja, tizenkét gyémánt-tűvel, arany foglalatban. De a gyémánt fénytelennek, s az arany sárgának, hitványnak tünt fel a Lilith hajához képest. Lilith szőke volt.

Fölemelte a karjait s ledobta az első tűt a márványkövezetre. Aztán a másodikat, meg a harmadikat. Egy hajfonat lebomlott, s a tükörfalak szokatlan, ismeretlen, csodás fénytől csillantak meg. A próféta szive vadul kezdett ugrálni s Lilith egyre dobálta a silány gyémánttűket. Végre eldobta az utolsó tűt is. Egy széles fénysáv verődött végig a szobán, s Lilithet elboritotta a mesés szőkeség.

A tükörfalak ragyogtak örömükben. A próféta szeme szikrázott. A mit látott, azt nem jó halandónak látnia: egy erdőt látott napsugárból.

Leborult a földre, s azt rebegte:

– Imádlak.

Akkor éjjel Jónás egyszer se hunyta le a szempilláit. Mikor odakünn derengeni kezdett, egy dalt dörmögött Lilithnek, melyet a tengeren hajóslegényektől tanult.

V

Háromszor kelt fel a nap és háromszor nyugodott le. Ezalatt a Jónás szeme nem tudott betelni a megbabonázó, bűvös látománynyal. A negyedik reggelen azonban igy szólt Lilithhez:

– Boraid tüzesek és gyöngyvirágaid illata elkábitó. De a lángcseppek után keserü íz marad a szájamban s illatszereid émelyitenek. A földi gyökér jobb ízű s a barlang illata üdébb. Palotád rettentő. Gyere velem a remeteségbe; jobb ott. Hagyd itt függő kertedet, drágaságaidat s utálatos bolondjaid hadát. Kövess engem s közelebb vezetlek az Urhoz. Elmegyünk a mocsoktalan forrásokhoz, a hova emberi láb még nem hatolt el, s utközben hirdetni fogjuk: a megtérést vagy Ninive pusztulását.

Lilith nevetett.

– Furcsa emberke vagy te, Jónás. Egy kerékkel kevesebb van a te fejedben, mint más emberében; vagy meglehet egygyel több, nem tudom. De lásd, az, a kit te az Urnak hívsz, azt akarta, hogy éljünk; s az élet csak igy szép, a hogy’ én élek. Porfir-fürdővel, kábitó borokkal, rózsa-szekérrel, illatokkal és sok, sok bolonddal. De hidd el, te vagy az én legkedvesebb bolondom, és te is szereted a te kis bolondodat, ugy-e? Csókolj meg s ne beszéljünk erről többet.

Jónás nem is beszélt a dologról többet, de a hányszor egyedül maradt, mindig ugy bandukolt fel s alá, mintha az orra vére folynék. Koronkint felnézett a faltető festett és faragott lányaira. Azt nézte: vajjon nincs-e odafenn valaki, a ki megcserditene egy kis korbácsot, a mely akasztott emberek bőréből van fonva?!..

Egy este Lilith aggódva szólt hozzá:

– Jónás, te nem eszel, nem iszol. Mi bajod van, Jónás?

Jónás felkelt párnáiról, eldobálta gyűrűit, mintha félne tőlük, és igy felelt:

– Add vissza rongyaimat, megyek hirdetni a vezeklést. Az Ur parancsol.

Lilith álmélkodva nézett rá, aztán szomoruan szólt:

– Bolond vagy te, Jónás!

Egy kicsit habozott, hogy visszatartsa-e? De aztán odasündörgőzött hozzá, körüldorombolta, s a tündöklő szőkeséggel még egyszer eltakarta a próféta szemét.

Jónás maradt és lerészegedett. Lilith azt hitte, hogy diadalmaskodott a láthatatlan ellenséggel szemben.

Hanem reggel, mikor fölébredt, Jónást nem találta többé maga mellett. Felugrott s mezitláb szaladt ki a kamarába, hol az eszelős rongyait tartotta. Egy halom gyűrű, karperecz, saruk, meg egy drága ruha hevert a földön; a rongyoknak lába kelt.

A próféta megszökött.

* * *

Az urfiak igen megörültek a dolog ilyetén furdulatának. Mikimóki sietett megbocsátani s Abiron mosolygott, mint a ki már régen tudta, mi fog következni.

– Elhagyott a szeretőd, Lilith! – gúnyolódott Dáthán.

Lilith vállat vont és nevetett. Később pedig, vacsora közben, elénekelte nekik a ninivei csapszékek dalát, mely a bolondot csúfolta:

 
Jónás, a czethalban csücsülve,
Igy szólt: Ej huj, jobb volna kinn…