Kitabı oxu: «Magyar élet», səhifə 8

EGY KIS „FENSTRÁLÁS”

Kancsal Pál gazduram csakugyan elvette özvegy Hornungnét, a módos sváb asszonyt, aki gyermek nélkül maradt így egyedül; míg ellenben Pál uramnak már-már eladó leánya vala.

Az egész eset kissé különös módon történt. Tudniillik Kancsal az ő asszony nélkül való árvaságában átjárogatott vasárnaponkint Bogátról Pedmérre, minthogy emitt templom is vala, meg jobb korcsma is; aztán itt lakott valami atyafia, aki olyan kedvetlen agglegény volt. Ezzel szeretett elbeszélgetni a nagy kertben, amely a lucernással együtt lehetett három holdas. Egyéb azután nem is igen volt benne, mint néhány gyümölcsfa; kivált egy pár hatalmas diófa. Annak is az árnyéka ért legtöbbet nyáridőben; mert teremni, nagyon ritkán termett. Finnyás fa volt; hol elfagyott virágzásakor, hol jég érte, hol pediglen okát sem lehetett tudni, csak nem termett. Hanem legalább gondozni sem kellett. Még a termés leszedése – leverése se igen adott munkát. Kukorica meg krumpli volt a kertben a lucernán kivül. Ezekre szükség volt a ház körül. A kukoricát a gazda a hizónak szánta; a krumplit maga is szivesen fogyasztotta. A kapálással, töréssel, kiszedegetéssel, elpepecselt, – és emellett pipázott, punktum. Ilyen emberrel jól megfért Kancsal Pál és ha templom után a kertbe vonultak ketten, némán is jól elmulatoztak pipaszóval.

A leánykája nem volt velök. Azt a magányos ember beadta a városba, pesztrának. De amikor felcseperedett, hazahozta. Akkor sült ki, hogy szegényke semmihez sem ért, amihez falusi háztájon érteni kellene; még tésztát gyúrni sem tudott; kisasszony-féle volt, akinek Kancsal nem bírta rendes hasznát venni. Így érlelődött meg benne mindjobban az a gondolat, hogy mégis csak muszáj újra megházasodnia, különben csára indul minden a ház körül.

Sokáig nem nyilatkozott erről a tervéről; csak főzte magában; és aközben szétnézegetett itt is, ott is; szemlélődött; keresgélte a neki valót, aki aszszonynak is eléggé asszony legyen még, azaz formás legyen; – dolgozni is tudjon, akarjon, szeressen; – legyen is valamije, mert az sohasem árt. Ő maga ugyan már nem volt fiatal; de jó erőben maradt mindenképen; derék ember volt külsőleg is, a gazdaság körül is. Attól nem tartott, hogy nem kap fehércselédet maga mellé. Vasárnap kihúzta magát s rálépett a lábára keményen, délcegen; – tartott magáról valamit ilyenkor.

Egyszer, amig az atyafia magára hagyta a kertben, a szomszéddal határos sövény mellett pompázó vén diófa alatt a lócán, – csöndes dudolászást hallott a másik kertből s erre kiváncsian kukucskált át a sövény résén. Megakadt a szeme valakin, aki a vetemény közt le-lehajolgatott; – borsót, vagy. mit szedett kosárra; – a nyári melegben, egymaga lévén, csakúgy könnyedén volt felöltözve; rövid szoknya volt rajta, meg kurta ujjú ing s – harisnyátlan lábán papucs. Gömbölyded menyecske tettvett odaát; – piros volt, mint a főtt rák; a karja meztelen, erős, barna; felért vastagságra a kíváncsi gazdáéval; amikor le-lehajolt, a szoknyája megfeszült rajta és fellibegett, térdhajlásig. Kancsal anynyira belemerült a csudálkozásba. hogv észre sem vette az atyafiát, aki visszajött és lassan sompolygott a háta mögé. Egyszer csak rácsapott a vállára: – Mit néz kend odaát olyan szemdülledve? – kérdezte.

Kancsal elugrott a sövénytől, mint a csínyen ért gyerek; ő is piros volt, akár a főtt rák és zavartan hebegte. – Kicsoda az az asszony? derék aszzony lehet…

A rokon helyben hagyta: – Az a', – Most vette meg a szomszédos árvatelket s csak egy pár hete, hogy itt lakik. Özvegyasszony! Sováb! Hornungnénak hívják. Senkije sincs; – de mondják, módos asszony.

Minek kerítenék a dolognak nagy feneket; Pál uram még aznap megösmerkedett az özvegygyel és szüretkor elvette, minthogy az asszonynak is megtetszett a derék szál munkásember, aki másforma volt, mint a borotvált nehézkes svábok, akik közül a gyöngébbeket az új ura akár a bajusza hegyére tűzködhette volna.

Könnyen ment minden; még az is, hogy Kancsal Pál azután otthagyta Bogátot és átjött ide a jobbik gazdaságba, a kényelmesebb házba, a svábok közé. Persze, elhozta magával Tercsikét is, az édes leányát, akit a mostohaanyja most már kinevelhetett a falusi életre, amíg majd meg nem csinálja itt a maga szerencséjét, ahogy férjhez adandó leányzóhoz illik.

Rendben folytak a dolgok és Kancsal Pál nem bánta meg a bátorságát, mert el volt ezentúl látva mindennel; Hornungné Kancsalné korában is gömbölyded és jólelkü maradt; dolgozott, ha kellett kettőért, ahogy megszokta volt. Kevésszavu asszony volt, aki, ha az urára nézett, mindig mosolygott; látszott rajta, hogy ő is jól járt; megkapott ő is mindent, amit kivánt; a mostoha leányával jól bánt, mindenre tanítgatta, jó gazdaasszonynak nevelgette.

Csak egy valami volt, ami Kancsalnak nem tetszett; de azért sem hibáztathatta a feleségét, mert nem ő rajta múlt, hogy ilyen volt a szokás a svábok között.

A lakóházuk végén ugyanis, ahol a leány hálókamrája volt, ősi hagyomány szerint „fenstráló” ablakocska nyílott a szögletre, hogy alkalma lehessen az arravaló legénynek, egy pár szót váltania esténkint a kiválasztottjával, akinek így udvarolt sváb módra.

Magyar helyen ez nincsen; ha a legény bekivánkozik és ha arravaló, bejöhet a kis kapun és nyiltan beszélhet, amikor annak van ideje. Kancsalnak ez tetszett jobban; a fenstrálást illetlennek, gonosznak tartotta, mert ámbár az a kis ablak legfeljebb a fejét engedte látni a kikandikáló leánynak, mégis csak rejtett udvarlás volt az, ha a szülők nem tudhattak róla. Minthogy pedig Tercsike lassankint a legszebb leánynyá virult a faluban, el lehet gondolni, hogy milyen settenkedés – lopakodás támadt akörül a kis ablak körül, amikor már nem volt más dolga a legénységnek.

Kancsal váltig célozgatott is arra, hogy be kéne rakatni azt a „lyukat”. De akkor még világosság se juthatott volna a kamrába. Ha erről szót ejtett, kinevette a felesége, aki maga is ilyen „lyuknak” köszönhette az első urát, a boldogult Hornungot. Nem vitatkozott ugyan a másodikkal, hanem sok beszéd helyett megölelte. S ha Kancsal azt a két meleg kart a nyaka körül érezte, elfelejtett egyebet; más dolga akadt neki, mint hogy a leányára vigyázgasson, aki a kamrájából ki sem léphetett volna, hogy azt az „öregek” ne tudják.

De azért nem szűnt meg egészen a Kancsal nyugtalankodása; sőt amikor egyszer a Mánherzék Tóniját vette észre a kisablak alatt, egyenesen meg bosszankodott. Mert Tóninak nem volt valami jó híre; – dologkerülő legénynek hirlelték, aki ha mást nem is, de az istenadta napot folyvást lopta. Elég csinos legény volt sovábnak; csináltvirágos kalapot viselt és a bajuszát sem nyírta; a rossz híre miatt talán még jobban tetszett a falubeli szüzeknek, akik tudták róla, hogy a maga fajtájabeli legényeket kiszokta taszigálni néha a korcsmából. Duhaj volt és verekedésért ült is. A leányok pedig nem tartják ezt tisztességtelen dolognak; inkább még szívesebben táncolnak a virtusossal, mint az anyámasszony katonájával, amilyen elég akadt a faluban.

Kancsal Pál ezt még a maga fiatalságának az idejéből tudta. Ő is ezen a réven kapta volt első feleségét. A többi kérőfélét tudniillik hamarosan megrázogatta, mint a lisztes zsákot. Csakhogy ő helyt állt a dologban is és tudott keresni az asszonyra, illendően. A virtust még nem bánta volna; de a léhaságot utálta és féltette a leányát, hogy utoljára is belebomlik a nem neki valóba.

Addig-addig, hogy nem állhatta tovább, szóba ereszkedett magával a legénynyel, ilyenformán: – Hallod-e te Tóni, nekem ne járj többet azután a fruska után, mert ha még egyszer a kisablak alatt kaplak, megpuhítlak. – Nyomatékképen felkapott a kovács udvarán levő szekérrudak közül egyet és könnyedén megforgatta a feje fölött.

Tóni úgy elbámult ezen, hogy még a szája is tátva maradt. A goromba szót, ami már-már a száján volt, visszanyelte. Volt esze, hogy ne puhíttassa magát; kivált efféle pálcával. Magába fojtotta, amit gondolt és eloldalgott. Kancsal gazduram pedig megkönnyebbülten dobta le a rudat és hazaballagott.

Nap-nap után leste azután a kisablak tájékát esténkint, de nem vett észre gyanusat. – Tercsike semmitsem tudott az esetről; – jókedvü volt és nem látszott rajta, hogy valami hiányossága volna. Nyilván nem búsult azért, hogy Tóni elmaradt. – A ház teljes békessége ilyformán zavartalanul meg volt és Kancsal gond nélkül végezte a maga dolgát, ami néha-néha fuvarozásból is állott. Jó lovai voltak és ha „forspont” kellett, még a bíró is mindjárt őt rángatta elő. Megtette szivességböl, hogy vállalta a fuvart, jó pénzért. Főképen minthogy maga is szeretett egy kicsit kódorogni, világot látni. – A kocsin elüldögélt, amíg hajtott; pipázott a közben és gyönyörködött a változatos határokban, amelyeken áthaladt. – Csikót is nevelt s azt tanítgatni kellett; – ha már jól tűrte a hámot s a zablát, akkor öröm volt nézni a járását, hogyan szokik a vén ló mellé. Ez mulatsága volt Kancsalnak s így nem sokat szabódott, ha mennie kellett valahová; többnyire a vasútra, vagy néha vadászokkal ide-oda; azok még szivarral is ellátták s megkinálgatták egy pohár jó borral.

Egyszer egy ilyen fuvarból kocogott hazafelé jó későn s mégis korán, mert otthon nem várták. Úgy volt hogy csak reggelre jön meg, de az urak a rossz idő miatt nem maradtak kint, hanem elvasutaztak és a fuvarost haza eresztették. Kancsal nem sietett; kímélte a csikót; lépésben hajtott inkább, mint ügetésben. Tizenegy óratájt jutott az utcájába, amikor már tele volt hintve az égbolt csillaggal.

Hát amikor a saját lakóházához közelednék, lát ám valami emberforma árnyékot a kisablak alatt, amely fölé erősen hajlott egy akácfa.

A fejébe nyilalt. – Ez Tóni, – gondolta és már erre a puszta gondolatra is elöntötte a méreg.

– No lám, nem valék itthon s máris… – dörmögte vastag bajusza alá, nagyot fújva dühében. De itt az utcán nem hagyhatta magára a csikót, amelyre folyvást vigyázni kellett; nem is állott meg, hanem folytatta az útját és kieszelte sebtében, hogy a kapuhoz áll előbb; ott a lovak nyugodtan várnak a kapunyitásra; hisz' ők is szívesen igyekeznek itthon a jászol elé. Úgy tett; de amikor a bakról leszállott; nem a kaput nyitotta, hanem ostorral a kezében, lábujjhegyen futott a szögletre s úgy csapott le a fenstráló legényre, mint héjja a varjúra. Felemelte az ostorát és végig akart vele suhintani a meglepett „árnyékon”. Előre rákiáltott: – rajtakaptalak most, kötnivaló…

De még mielőtt lesújtott volna, ijedt hang szolalt meg, amely nem volt a Tónié: – Az Istenért, gazduram, meg ne üssön; – tisztességes szándékban járok én itt!

Remegett a félős hang s így közelről az „árnyék” is jóval kisebb volt mint Tóni. Kancsal hallotta, hogy becsapódik a kis ablak belülről és hirtelen megösmerte a jegyzősegédet, akit éppen jegyzőnek jelöltek a szomszédos községben; híre járt, hogy bizonyosan meg is választják ott, rokona lévén távolról, a főszolgabírónak.

Kancsal megszeppent. – Tyüh! Ez baj lett volna, gondolta; a hivatalos urak nem ijednek ám meg a kocsirúdforgatástól; – a „csendér” se kutya!.. hm!

Lassan eresztette le az ostort. – De azért forrott a vére és alig tudott nyugodtan beszélni.

– Úgy, – úgy! – tisztes a szándék, no lám… Most mindjárt éjfél lesz; lám! – De ha már így van, akkor csak tessen beljebb kerülni; akkor mindjárt elintézzük; – megkérdezzük Tercsit; – ha minden úgy igaz, ahogy maga mondja, akkor majd meglássuk.

A fiatalember nem mert ellenkezni. Lehet, hogy nem is akart. – Az az őzszemü fruska megérhette neki ezt az ijedtséget; talán komolyan is olyasmit gondolt, hogy így van rendjén; hisz' szerelmes, hát akkor kinek mi köze ahhoz másnak, ha bomlik; csak az ő baja az. Mindenekelőtt pedig most legalább kisül, hogy Tercsike hogy érez. A többit azután vigye el az ördög, ha neki úgy tetszik.

Elől ment; Kancsal Pál pedig utána. A mélyen alvó kövér svábasszonyt, ez idő szerint Kancsalnét, alig lehetett feldörömbölni, hogy nyisson ajtót. Amikor felriadt, ijedten kiabált tüzet, rablót. Tercsike vigasztalta meg valahogyan, hogy semmi baj sincs, csak a gazda jött meg.

Amikor Kancsal végre bejuthatott, ott látta maga előtt a kedves életepárját olyan kevéssé felruházva, hogy első dolga volt rádobni a subáját, amelyet még kánikulában sem hagyott el, ha fuvarba indult.

– Jesszus ná! Kiabálta az asszony az idegen férfi láttára és beszaladt kendőért, miegymásért. Mire visszakerült, akkorra Kancsal már ki is faggatta Tercsit. – No beszélj most, te fruska; – mi igaz, hogy igaz; – de úgy hazudjál, hogy mindjárt kitaposom a beledet.

Tercsike, rémülten fakadt sírva. Ijedtében megnémult. De a segédjegyző bátran toppant a gazda elé.

– Mondtam már, hogy tisztességes szándékkal vagyok; ha Tercsi hozzám jön, elveszem. Kell-e még több?

Ennél több még Kancsal Pálnak sem kellett.

Szeliden fogta meg a kisleány karját s odalódította a legényhez.

– Aszondom, nekem ne rezonirozz, hogy ha fenstrálni nem rösteltél; most tedd ám jóvá.

Tercsi abbanhagyta a sírást. Olyan lett az arca hirtelen, mint a nyári égbolt hamarosan múló zápor után: ragyogott, mosolygott.

Egy szót sem szólott, csak rákacagott az apjára és szemérmes boldogságát belerejtette a legény mellébe, amelyhez szorosan simult, bíztatás nélkül is.

Még a mostoha mamája is elégedetten és hangosan nevetett és a jó példán buzdúlva ő is odasimult az urához.

Kancsal rácsapott a felesége kövér hátára: – Eredjetek aludni, no; – a többiről ráérünk beszélni.

*

S a végén a kis Kancsal Tercsiből csakugyan jegyzőné ténsasszony lett.

ZULEJKA

Dombory László valamikor „globetrotter” volt, a szó legszebb értelmében. Igazán elmondhatta, hogy látta a nagy világot. Ki tudná azt, hogy amikor esztendőkig alig vettük hirét, hol s merre utazgatott.

Az ösmerősei valami nagyon is titkos szerelmi okát emlegették ennek a szakadatlan önmaga elől bujdosásnak; de erről senki sem tudott bizonyosat. Végül az itthoniak elfeledték azt a keveset is, ami a dologban talán igaz volt, sőt azt is, amit már csak ők magok találtak ki hozzá. Elfeledték már magát Dombory Lászlót is, aki nem igyekezett az emlékezetét visszaidézni az ő számukra. Annál nagyobb volt a környék meglepetése, amikor hirtelen hazajött és hosszabb időre beült a dominiumába. Ezt is a tiszttartójától tudták meg az emberek; mert László úr egyelőre teljesen visszavonultan élt a birtokán, ahol sok rendezkedni valója lehetett a hosszú távollét után.

Az igaz, hogy úrnak tipikus úr volt Dombory. Azok közül való volt, akik a szenvedélyeket mindig alárendelik az akaratuknak s akik az akaratukkal az élet minden viszonya közt arisztokrata-mérséklettel, de annál férfiasabban tudnak élni. Elköltött ugyan egy nagy vagyont az utazási passziójára; de olyan nobilisan költötte el, hogy azt még nézni is öröm lehetett. A trópusi éghajlatot éppúgy ösmerte, mint a jéghegyek világát; pörkölte az Egyenlítő napja és végigcsápolta a fjordok szele. Amikor aztán „hosszabb szabadságra” hazakerült, már kissé őszbehajló volt, pedig alig haladta meg a negyvenet. Magas és szikár, de csupa izom; a szeme szúrós, sötét; a homloka közepén állandóan egy függélyes mély ránc, mint az olyan embereknek, akik sokat vannak egyedül és sokat gondolkodnak.

Ilyennek láttuk, amikor egyszer – ez is váratlanul történt – meghivott magához néhányunkat, akikkel valaha baráti viszonyban volt.

A virágosvölgyi kastély, ahol én akkor már évek óta nem voltam, nagy park közepén rejtőzött; a parkot nem nagyon gondozták; fa és bokor úgy nőtt benne, ahogy az Isten növesztette. Közvetetlenül beleolvadt a park a több száz holdnyi erdőségbe, amely hires volt a vadállományáról. A kastély tele volt mindenféle néprajzi érdekességgel és vadásztrofeával. Annak mindnek megvolt a maga izgató története, s a tigris- és medvebőrök, vadbivalyszarvak, vizilófogak, megannyi nagyszerű napnak az emlékét képzeltették el velünk.

Ebéd után átmentünk a dohányzóba, amelyből ajtó nyilt a verandára is, meg a billiárd-terembe is. A fekete kávét a verandára hozták s mikor az inas körülhordta a szivaros-ládikát, a házigazdánk így szólt: – Egy kis meglepetést tartogattam a számotokra; azt hiszem, meg lesztek vele elégedve.

És mialatt kiváncsian néztünk rá, intett az inasnak: – Zulejka bejöhet.

Zulejka… visszhangzott bennünk a keleti szépséget sejtető szó. Az ebéd finom borai élénkítették a képzelődésünket; azt hiszem, senki sem volt köztünk, aki előre is ne irigyelte volna házigazdánkat az ő Zulejkája miatt.

Szinte izgató várakozásunknak a szomszédos biliárdteremből fölhangzó vad hördülés vetett véget; az inas, aki az ura parancsára odament Zulejkáért, feltárta az ajtót és a következő pillanatban roppant szökéssel termett köztünk egy gyönyörű szép – tigris.

Hogy milyen riadalom tört ki erre a vendégkoszorú közt, azt nem kisérlem meg leírni; még magam is éreztem, hogy elhalványodom. Hogyne, mikor az egész dolog teljességgel váratlanul vett ilyen fordulatot.

A tigris ellenben nem törődött velünk, hanem amint a házigazdánkat meglátta, kecses, játékos szökéssel lendült eléje s roppant pracliját a vállára tette, úgy nyalta végig az arcát, hizelegve. Nincs az az angora-macska, amelyik különbül cselekedhette volna.

– No, ugy-e, remek kisasszony ez az én Zulejkám? – kérdezte Dombory dicsekedve, anélkül, hogy a legkevésbbé is észre látszott volna venni megdöbbenésünket, amely jóval több volt meglepődésnél.

Ezt persze el kellett ismernünk; – most már megjött a szavunk is. Tudhattuk, hogy a gazdánk feltétlenül parancsoló ura a tigrisnek és így az épségünkben baj nem eshetik. Dicsértük a remek bestiát, de túlságosan közel még sem kivánkoztunk hozzá.

– Ezt én magam fogtam Asszamban, Angol-Indiában – mondta Dombory; – akkor alig volt nagyobb egy házi macskánál. Persze, a mamájával volt egy kis affairem.

– Mondd el. mondd el – kértük egyszerre mindnyájan.

– Nem olyan nagy eset volt – felelte a barátunk, szinte meghökkenve, nehogy túlságos várakozást keltsen. – Inkább az elefántomé a nagyobb érdem. Ő, az öreg „mukna”, (fogatlan elefántbika) nagyszerű vadásztárs volt. Rendíthetetlen nyugalmú vénség, aki a tigrist úgyszólván semmibe sem vette. Ilyen segítséggel gyerekjáték a tigrisvadászat.

Magunkban köszöntük szépen ezt a gyerekjátékot. De mégis szerettük volna hallani, hogy folyt le az affaire a tigrismamával. Ismételtük a kérdést. László most már nem kérette magát.

*

– Kalkuttától vagy negyedfélszáz angol mérföldnyire voltam akkor – kezdte; – a sidlii maharadzsa meghivására tértem el eredeti irányomból, miután Bilasiparában eredménytelenül vadásztam néhány ideges elefánttal tigrisre az ottani junglekben (dzsöngl). A sidlii maharadzsa, akit már egy korábbi találkozásunk óta indiai barátaim közé számíthattam, felajánlotta volt nekem az ő legjobb vadászelefántját, az öreg Mohamedet s elvitt a saját területére, amely Bidyapur vadonját és feneketlen mocsarait foglalta magába. Ez a járhatatlan ősjungle tele volt tigrissel s a nagy, csíkostestű bestiák naponkint elhordták a szegény nép néhány tehenét-borját.

A bungalow-ban (sátor), amelyben az első éjszakát töltöttem, egész éjjel hallhattam a sakálok vonítását és amint álmatlanul nézelődtem a sötétségben, néhány nagy világítóbogár volt a szórakoztatóm, amelyek a sátramban röpködtek. Amerre szállottak, tűnő fénysugárnak tetszettek s addig-addig nézegettem őket, amíg végre minden sakálhangverseny mellett is el nem nyomott az álom. De nagyon keveset alhattam, mert már pirkadáskor felzavart az egyik sikarim (vadász), akinek a szavait a nagy álmosságtól alig birtam megérteni. „Bag-bag”, ismételte többször, ami azt jelenti: „tigris”. Végre kitaláltam, hogy miről van szó és abban a pillanatban talpon voltam: már teljesen elmúlt az álom a szememből.

Mire gyorsan felöltöztem, a rádzsa már várt rám a hajtókkal, akik – elefántok voltak. Volt vagy húsz; egyik nagyobb a másiknál és mindegyiknek a nyakán egy mahout (hajcsár) ült, aki vezette, vagy helyesebben szólongatta, biztatta az okos állatokat.

Nem telt bele félóra, már megérkeztünk a jungle olyan pontjára, ahol a tigrisek az éjjel levágott tehenet felfalták. Többen lehettek, mert a riskából alig maradt a helyszinén más, mint a nyomorúságos kajla szarva, meg a lábszárcsontjai; a puha talajon látszottak is a különböző nagyságú tigrisnyomok, amelyek közt egy kétszer akkorának tetszett mint a többi.

A haditervet a rádzsa hamarosan megállapította és engem otthagyott a szerinte legjobb helyen az öreg „muknával”, meg a mahoutjával, aki Mohamedet mindegyre „kedvesemnek” szólongatta; őmaga a rádzsa, nem messzire tőlem állott meg az elefántjával az aránylag keskeny nádasszalag szélén, amelyen a hajtóelefántoknak végig kellett jönniök, mifelénk.

A hajtók a rádzsa utasítása szerint vagy félkilométerre húzódtak le a jungle ritkásain s csak ebben a távolságban bontakoztak szét csatársorba, hogy azután felénk induljanak.

Mindez teljesen emberhang nélkül történt; zajt csak a csörtető roppanttestű állatok okoztak, amint a jungle közt gőzmozdony erejével haladtak.

Egyelőre volt időm figyelni, szétnézni; gyönyörködni az exotikus világban, amely körülvett. Mohamed úgy állott mozdulatlanul, mintha kőszobor lett volna; – éppen csak az orrmányának akadt néha egy kis foglalkozása, – leszakított egy-egy nyaláb füvet maga előtt, a lábához verte, hogy a földet lerázza róla, azután lassan, meggondoltan falatozta a csemegéjét. A „howdah” (az elefánt hátára erősített kosárféle), amelyben ültem, meg sem billent ettől. Hallgattam az énekes szarka dalolgatását, ami az egyik bozót mögül hangzott; lestem egy nagy zöld gyíkot, amelynek a hosszúsága lehetett félméteres, hogyan csúszik a nád közt, mintha kigyó volna; egy pár keselyű vijjogott fölöttem a sötétkék égen; vagy száz lépésnyire a rádzsa fehér burnusza világított. Különben pedig szinte félelmes csend volt; még a szellő sem libbent, hogy attól a bozót sugdoshatott volna.

A forrón tűző nap úgy elbágyasztott eközben, hogy a szemem lassankint le-leragadt; elbóbiskoltam a how-dahban.

Arra riadtam fel, hogy mintha az egész jungle égne, olyan ropogás-pattogás verte föl az imént még mélységes csendet. Ismertem már ezt a különös zajt. Tudtam mi okozza. Húsz hajtóelefánt csörtetett a kefesűrűségü, két embermagasságot meghaladó gazosban, amelynek a száraz részei pattogtak-töredeztek, mint az üveg; szálas, fonalas szövedékei pedig szakadoztak, mint a túlfeszített húr. Húsz elefántnak nyolcvan talpa zúzta-törte az első utat ennek a vad világnak a járatlant vonalain. Ember ott mászva sem bírt volna a labirintos sűrűségből kibontakozni; az elefánt ellenben minden legkisebb nehézség nélkül haladt benne.

A hajtók már nem voltak messzire; alig lehettek tovább száz lépésnél. Azt hittem, eredménytelen lesz a hajtás és a tigrisek más sűrűségben lapulnak valahol; de még mielőtt a figyelmem lankadni kezdett volna, veszett ordítás támadt s a hajtóelefántok közül egy ideges bika izgatottan kezdett trombitálni. A mahoutok kiabáltak: bag-bag!

A tigris tehát mégis jelentkezett!

Nagyon is közel ugorhatott fel az ideges elefánt előtt, mert az úgy megriadt tőle. hogy világgá akart futni; de a mahout alaposan fejbe veregette vastag botjával, amíg csak vissza nem fordult és be nem állott újra a hajtósorba.

A nyugtalanság, az ideges feszültség most már végigterjedt az egész vonalon.

A tigris bent volt a hajtásban és ha a rádzsának jó sejtése volt, akkor valószinüleg erre tart azóta, hogy felugratták a vackából.

A jungle legsűrűbb része terült előttem; olyan sűrű, hogy még a szememmel sem bírtam közéje hatolni.

De a járhatatlan szövedék közt egy nagyon keskeny tisztás ér húzódott felém, kacskaringósan. A tigrist ezen vártam.

Majd kinéztem a szememet; cordit-puskámat lövésre készen tartottam, úgy lestem, hol pillantom meg őt a várva-vártát; hol villan meg sárgás teste a bozót között; hol látom a magas gaz ringását, amit a csúszó tigris hosszukás testének a furakodása okoz.

A „mahout” összerezzent előttem az elefánt nyakán és előre mutatott.

Mintha a földből nőtt volna ki, úgy állott, – alig tíz lépésyire, – az elfánt előtt egy nagy tigris és a szájában egy apró tigriskölyköt hozott. Hogy bírt odajutni anélkül, hogy a legcsekélyebb jelt is észre vettük volna, azt én máig sem értem.

Mohamed látta és meg sem moccant. Amikor a puskámat felkaptam, a mahout elkiáltotta magát zavart ijedtségében: lőjj uram, lőjj!

A tigris erre letette a kölykét maga elé és borzalmasat ordított; a szeme villámokat lövelt; a torka vérvörösen tátongott; a fogai vadul villantak ki a szájából; pofáján ráncokba verődött a düh vonaglása.

A mi húsz vagy huszonkét elefántunk között talán egyetlen másik sem lett volna, amelyik erre a pokoli hangra és látványra nyugodtan maradt volna. Pedig ha az elefánt izeg-mozog, vagy éppen ijedten megfordul, akkor lehetetlen a hátán levő vadásznak kedvező lövésalkalomhoz jutnia. Mohamed nem moccant. Csak az ormányát emelte föl, s oly állást vett így, mint a bajvívó, aki „en garde” áll a kardjával. Egész lényében ez volt: gyere no! csak rajta!

Nem tanakodhattam sokáig. Rövid célzás után eldördült a puskám. A tigris borzasztó nagyot ugrott, neki Mohamed homlokának. Az elefánt orrmánya lecsapott rá röptében; átkapta a derekát, egyet csóvált rajta s a földhöz teremtette.

A tigris elnyúlt, mint a béka.

Mohamed várt egy másodpercig, azután egyet lépett előre és mielőtt a holtra vált mahout rászólhatott volna, rátette egyik felső lábát a tigris fejére. Egy pillanattal később az a fej palacsintává lapult a talpa alatt.

Hanem a gyönyörü csíkos bőr épen maradt, kivéve azt a lyukat, amelyet a golyóm ütött rajta. De Mohamed nélkül ez a golyó talán kevés is lett volna!

*

Még némák voltunk az elképzelt jelenet hatása alatt, amikor Dombory folytatta:

– A kis tigriskölyköt a rádzsa nekem adta egy bayadérrel együtt, akit tisztességből el kellett fogadnom; de aztán a hazája határán szélnek eresztettem.

Hanem a szebbik leányzót, ezt az én Zulejkámat, elhoztam magammal és felneveltem.

Látjátok, milyen szelid, milyen hizelkedő; mint egy valóságos asszony, a legveszedelmesebbjéből. Még eddig mindig szabadon volt: játszott a gyerekekkel, meg a háziállatokkal; szereti a nappalt átaludni, de amint alkonyodik, Zulejka megéled; kisampolyog a kert bokrai közé és lassú lépéssel haladva nyujtózik el, úgy les mindenre, úgy figyel mindenre. Nagy fejét lógatja – gondolkodik; keres valamit, amit nem talál. Ha aztán feljön a hold és megérkezik a csendes éjszaka: Zulejka eltűnik, mint az árnyék és én rendesen ott fedezem fel az istálló tetején, ahol elfekszik, elnyujtódzik. Nézi a fényes éjszakát, amely ezernyi bizonytalan sejtést kelthet benne.

– És nem tartasz tőle – kérdeztem – hogy egyszer valami nagy veszedelmet okoz? Hogy kitör belőle az indiai tigris?

Dombory vállat vont. A zsebébe nyult és elővett onnan egy nagyon komoly kis fegyvert, egy jókora öblű pisztolyt.

– Máról holnapra semmiesetre sem történhetik baj; hisz olyan szelid, hogy valami átmenetnek feltétlenül kell majd mutatkozni a természetében. Ha így történnék, arra is készen vagyok. Csak egyetlenegyszer ne fogadjon szót, amikor hazaparancsolom!..

– Akkor?..

A barátom egy buja juharfára mutatott, amely lent zöldelt a parkban, vagy húsz lépésnyire tőlünk. – Látod azon a fán azt a sárga levelet? – kérdezte.

Még nem is mondhattam, hogy látom, már eldördült a pisztolya. A sárga juharfalevél közepén kerek lyuk volt.

Zulejka meg sem rándult. A durranásra felemelte a fejét s kinézett a parkba.