Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

Ebben az időszakban már a történeti essay fejlettebb formáival is mind sűrűbben találkozunk. Salamon Ferencz (1825–1892.) ezen a téren igazi mesterműveket teremtett. Nagy szépirodalmi műveltsége segítette a tisztább s nemesebb formák kultuszához. Eleinte műbirálattal foglalkozott s e nemű dolgozatai, főkép a Zrinyiászról, Csokonai Dorottyá-járól és Arany Jánosról írt tanulmányai kiváló becsűek. Nemcsak alapos tudós, a dolgok mélyére hatoló kritikai elme, de kellemes elbeszélő is. Főmunkája: Magyarország a török hódítás korában kitünő monográfia. Jellemző erejével, szemléltető szines leirásaival és előadásának klasszikus magyarságával pompás szépmű is egyuttal.

Azok közé az íróink közé tartozik, a kik nem fognak egykönnyen elévűlni s mindig élvezettel és haszonnal forgathatók. Eszmékben rendkívül gazdag, véleményeiben határozott, világos és meggyőző. Csak az igazság érdekli, de nem durván, hanem a szép formájában. Szigorú és éles tekintettel nézi az eseményeket, átható elemzéssel bírálja és bonczolja szét az emberi tetteket, de soha sincs mélyebb részvét híján, mikor fajának gyengéiről vagy bűneiről beszél. Maga mondja egyik értékes tanúlmányában ezeket a gyönyörű szavakat, melyeket bizony sok írónk megszivlelhetne: Hogy jól festhessük az embert, egy kissé szeretnünk s nagy mértékben kell becsülnünk. Irodalmi tanúlmányainak két kötetét a Kisfaludy-Társaság adta ki, melynek vezérférfiaival egy sorban küzdött a magasabb és tartalmasabb nemzeti műveltség diadaláért, úgy fogván fel az élő, működő irodalmat, mint a leghatalmasabb politikai tényezők egyikét.

Kritikai készűltség, stilbeli tartalmasság és finomság dolgában semmivel sem áll hátrább nála Csengery Antal (1822–1880), a kiegyezés egyik vezérembere, Deák Ferencz egyik legmeghittebb barátja. Jeles publiczista, széles ismeretkörű s nagytevékenységű munkása ennek a nehéz időszaknak s az első magyar tudományos folyóíratnak, a Budapesti Szemlé-nek alapítója és szerkesztője. Az angol történetíróknak, főkép Maculaynak volt tanítványa, kinek Anglia története czímű munkáját le is fordította. S tette ezt akkor, mikor éppen korszerűnek látszott, mikor Francziaországban Guizot azt a kérdést vitatta: mért sikerűlt az angol forradalom? Nálunk a közelmulttal szemben még nagy volt az elfogultság, a politikai szenvedélyek még nem csillapodtak le, elhamarkodott, felszínes ítéletek hangzottak az imént lezajlott eseményekről s azok szereplőiről. Elvi vagy történetbölcselmi szempontokra nem gondolt senki sem. Az idők ránk zúduló árjában vergődtünk és fuldokoltunk. Csengery, a ki határozott ellensége volt minden önámításnak s nem a népszerűséget, hanem az igazságot kereste, egy kötet politikai jellemrajzzal – Magyar szónokok és statusférfiak, 1851. – állt elő, mely hű tükre kivánt lenni a közelmultnak s minden irány képviselőiben akarta jellemezni azt. Jellemezte is. Mély ítélőtehetség, a szókimondás komoly bátorsága, a szemléltetésnek s meggyőzésnek nagy ereje állt rendelkezésére oly stil kiséretében, mely pompásan színezte és árnyalta a dolgokat. Később, a hetvenes években, néhány nagyobb történet-kritikai essayvel bővítve, Történeti tanulmányok és jellemrajzok czím alatt ujra megjelent ez a munka, melyet csakhamar Történetírók és történetirás czím alá foglalt dolgozatainak gyűjteménye követett. Majd halála után, 1884-ben, sokoldalú munkásságának java termékei Összegyűjtött Munkák czímmel öt vaskos kötetben láttak napvilágot, nyilván láttatva, hogy nemcsak jeles tudóst veszítettünk benne, de egész életét nemzetének áldozó hű embert is, kinek nem az volt a czélja, hogy ragyogjon, de hogy hazájának igazán használjon.

Erős hézag támadna e fejezeten, ha az ide tartozó jelesek közűl nem említenők fel Szilágyi Sándor (1830–1899) és Szabó Károly (1824–1890) nevét. Két patriarchalis jó öreg, rengeteg tudással, a kutatás fáradhatatlan mozgékonyságával, a munka minden türelmével és frisseségével. Amaz egész életén át az agitator szerepét játszsza. Minden tőle telhetőt elkövet a történeti irodalom felvirágoztatására. Egész írói nemzedéket nevel maga körűl, kik minden tekintetben becsületére válnak lelkes paedagógiájának. Jó példával jár előttük. Mindig dolgozik és mindig vidám. Tele van tisztelettel a régiség és szeretettel az ifjúság iránt. Mult és jelen együtt élnek szivében, de tekintete a jövőn függ. Nem zárkozik el korától, örül haladásának s maga is halad vele. Megírja Erdély politikai és irodalomtörténetét, okmánytárba foglalja az Erdély XVI. és XVII. századi eseményeire vonatkozó okiratok nagy tömegét, megalapítja a Történelmi Társulatot, mely egyike legnépszerűbb s legtevékenyebb testületeinknek; nagy vállalatokat indít meg (Történelmi Életrajzok), melyek az összehalmozott történeti anyag vonzó formában tartott feldolgozásával erősen és termékenyen hatnak ki a nagy közönségre, – szóval, élete utolsó pillanatáig ott van mindenütt, a hol a saját szakában tenni és dolgozni kell.

Érdemes kortársa, Szabó Károly, a legrégibb idők avatagját buvárolja át. Megmarad a krónikák egyszerű hangja mellett, de a tényeket oki összefüggésükben sorakoztatja egymás mellé. Megírja a Vezérek korának történetét s vasszorgalommal, évtizedekig tartó munkával összeállítja a Régi Magyar Könyvtár két tekintélyes kötetét, mely ősmulasztásokat pótol és régi irodalmunk ismertetéséhez nélkülözhetetlen kalauz. Nagy lelkesedéssel gyüjti a székelység történetére vonatkozó okiratokat s minden ízében azok közé az eredeti magyar tudósok közé tartozik, kik a saját önálló felfogásukkal, töretlen utakon járva, küzdenek a nemzeti tudományosságért. Kisebb történelmi dolgozatait Tanúlmányainak két becses kötete foglalja össze.

A monográfia-írók köréből megemlítjük itt még Fraknói Vilmost Pázmány és kora czímű szép munkájával; Thaly Kálmánt, a Thököly és Rákóczi kor roppant tevékenységű s minden elismerésünkre méltó buvárát, a ki egész könyvtárra menő kötethalmazban építette fel ama regényes és nagy idők gazdag világát; Pauler Gyulát a Wesselényi-összeesküvésről s az Árpád-házi királyok történetéről irt művészi kivitelű munkáival. Végül zárja be a kiválók díszes sorozatát néhány fényes név, a történelem segédtudományaiban működő írók legjobbjainak neve, kiket a külföld is tekintélyekül ismer, a minő például egy Pulszky Ferencz az archeologiában és egy Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold és Rómer Flóris a műtörténelemben.

X
BESZÉLŐ SZÁMOK

Minden Demosthenesnél szebben beszél a tett, minden szónál ékesebben a tények. Ebben a fejezetben azonban a számok fognak megszólalni, mert nekik is van mondani valójuk. A rideg, kíméletlen számok, melyeknek száraz beszéde a statisztika szócsövén át ítéletként, vádként hangzik, vagy hitet ébresztő, reményeket keltő dalaként a megtörtént haladásnak. Fölemelő vagy lesujtó, aszerint, aminő a beszámolás eredménye.

A század elején jóformán semmink sincs, csak a szegénységünk. Alig mutathatunk fel egy-egy kulturintézményt. Minden ebbeli törekvés csak jámbor szándék, mely borongó hazafiak magányos álmaiban él, – alvó eszme, melyet ábránd és képzelődés szineznek. A nyelvmívelő és tudós társaságok gondolata, egy nemzeti muzeum létesítése, a szinházak kulturhivatása itt-ott szóbeszéd s helylyel-közzel röpiratok tárgya, de mig tettekké érlelődnek, évtizedeknek kell elhullámozni az idők folyamán. Lassan és kínosan megy előre minden. A révedező nemzet lelkiismeretének kell előbb megmozdulnia, hogy nagyobb méretű mozgalom támadhasson s valami egészségesebb fordulat álljon be. A rengeteg mulasztás után tömérdek munkára lesz szükség, nagy elhatározásokra, önfeláldozásra, maga-megtagadásra, hogy az ősi virtuskodásból a valódi virtus magaslataira emelkedhessünk.

A század elején alig van még komolyan számbavehető közoktatásunk. A Budáról 1780-ban Pestre helyezett egyetlen egyetem négy fakultásának 1809-ben összesen 40 tanára volt: a theologiainak 9, a joginak 6, az orvosinak 12, a bölcsészetinek 13. Tanulóinak száma pedig 1792/3-ban 281, – 1810-ben 566. A század elejétől 1809 végéig, tehát majdnem tiz év alatt, doktoratust nyert összesen: 113 orvos, 32 jogász, 22 theologus és 111 bölcsész.

A humanistikai latin iskolák, a nemzeti iskoláknak nevezett misctum-compositumok, bölcsészeti lyceumok s jogakadémiák mellett nem volt egyetlen reál- vagy ipariskola sem. A nagy nyomorúságot minden jóravaló hazafi szégyenkezve látta s érezte. S midőn e bajon segítendők, a rendek 1836-ban törvényjavaslatot dolgoztak ki, fölajánlva a szükséges költségeket az ország nagyobb városaiban állítandó ipar- és reáliskolákra: Ferdinánd király a rendek felterjesztésére azzal válaszolt, hogy amennyiben a körülmények engedik, majd ő maga fog gondoskodni mindenről, és természetesen nem gondoskodott semmiről.

Csak olvasni kell Bezerédy István, Deák Ferencz s Beöthy Ödön beszédeit, melyek ez alkalommal a »gyűlöletes« királyi leirat felolvasása után elhangzottak: akkor előttünk áll ama szomorú idők minden kopársága, vigasztalan távlatával, vétkeivel és tehetetlenségével.

Ma, mintegy hatvan év mulva, tengernyi küzdelem árán ugyan, de hála isten, a magunk emberségéből más kép áll előttünk. A budapesti egyetemen 275 tanerő működik s a tanulók száma 4588-ra rúg; a kolozsvári egyetemen 89 tanerő mellett 833, a József-műegyetemen 67 tanár és 36 segédtanár mellett 1248 a tanulók száma. Egyébként ezen a téren tett haladásunkat, az 1898-iki hivatalos statisztikai kimutatást véve alapul, világítsa meg a következő kis táblázat, mely az állami kezelés alatt álló tanintézetek mennyiségét, tanerőit s hallgatóit összegezi:

Vagy vessünk egy futó pillantást a jó öreg Szinnyei József által nagy lelkiismeretességgel összeállított hirlapstatisztika tanulságos számaira. A század elején 1806-ban, Kulcsár István Hazai Tudósítások czímű lapja volt az egyetlen magyar hirlap. 1830-ban 10 hirlap és folyóirat jelent meg; 1840 elején 26; 47-ben 33; 48–49-ben 86; 1850 elején 9; 1854-ben 20; 1861 elején 52.

A napjainkig terjedő fokozatos emelkedést tüntesse ki a következő táblázat, mely kizárólagosan magyar nyelven megjelenő hirlapokról és folyóiratokról szól:

hirlap és folyóirat jelent meg. A szétmenő példányok száma kerek összegben 68,343.688, – százalékban kifejezve 62:84. Csatoljuk ezekhez a külföldről hozzánk érkező hirlapok és folyóiratok fogyasztását is. Német nyelvű lap jön hozzánk 1571, cseh 234, franczia 149, angol 125. Ezeknek túlnyomó része – 1297 szaklap, 676 politikai, 275 szépirodalmi és 43 élczlap.

A mi magának a könyvirodalomnak a fejlődését illeti, az egész századról hű képet ad a Kiszlingstein Sándor által könyvészeti alapon kidolgozott bibliografiai kimutatás, melyet szerzője szives volt rendelkezésemre bocsátani. Ime, az érdekes táblázat, mely szintén kizárólag magyar nyelven megjelent műveket összegez:

Az irni és olvasni tudók száma tehát roppant arányban emelkedett. Csak a közeli évtizedeket veszem fel. 1880-ban 36 százalék, 1890-ben 44:46. Szaktudományi és irodalmi társaságoknak egész raja van a központon s vidéken egyaránt.

Mindenütt élet, pezsgés, virulás.

És mégis! – Ezzel az örvendetes eseménynyel szemben vannak a hazai statisztikának fenyegető számadatai is, melyek közül csak a különböző nyelvű hitközségek tételét említem itt fel: az istentisztelet nyelve 4028 hitközségben magyar és 6073 hitközségben (köztük 3300 oláh) idegen ajkú.

Nehéz politikai viszonyok és elégedetlenkedő nemzetiségek közt, a rokontalanság keserű érzetében s mégis gyakran magunkat tépdesve: bizony minden talpalatnyi tért ujra meg ujra el kell itt foglalni. Szakadatlan küzdelem és vivódás ennek a nemzetnek az élete. A honfoglalás kezdete óta ujra meg ujra ismétlődő honfoglalás. Harcz a jogokért, a fajért, a létért. És harcz a korlátoltság, a maradiság, virtuskodások és előítéletek ellen. A kiegyezés után, az alkotmány visszavívásával már-már valóságúl fogadtuk a reményt: ez az igéret földe! S harmincz év mulva, erősen gyarapodva az anyagiakban, megizmosodva a szellemiekben, szépen fejlődve minden téren, föl-fölvetődik a kérdés: nem áll-e ez a sokszor megpróbált nemzet nagyobb válságok előtt, mint bármikor? Ime, ezer év mulva, annyi küzdelem után még mindig bizonytalanságok közt hánykódunk.

Egy azonban bizonyosnak látszik előttem. Az, hogy a szellemi munka világában semmi sem történik haszontalanúl s mindennek, még annak is, amit rossznak tartunk, van valami jó oldala. Az igazsághoz vezető út nem egyszerű s a diadal valódi értékét mindig a harcz heves vagy nehéz volta, az érte áldozott lelkesedés vagy vesződség nagysága szabja meg. Nekünk nem vethetik szemünkre az olcsó győzelmeket. Minden kis eredmény, melyet a szellemi fejlődés terén felmutathatunk, becsületes küzdelem jól megérdemelt jutalma.