Kitabı oxu: «Ibolyak»
Jár számkivetetten az árva fiú,
S dalt zengedez...
Vörösmarty
Az első dal
Kit a dal istene
Szent csókjával füröszt,
Első vagyok, hazám!
Színházad népe közt.
Zengjen tehát a lant;
S legelső énekem,
Pályámnak társai,
Tinéktek szentelem.
Az érzet kútfeje,
A dagadó kebel;
Dalomnak hangjai
Onnan szakadtak el.
S mint szívnek gyermeki,
A szívbe vágynak ők;
Engedjétek nekik,
Honokba menniök.
...Ki a művészet e
Szent templomába lép,
Az illő, hogy legyen
Főben, kebelben ép;
Az elme éjjele
S a megromlott kebel
E fának ágain
Gyümölcsöt nem nevel.
Két csillag súgara
Derengje át egünk:
Hon és erény legyen
E két csillag nekünk.
Nem kell a színpadot
Tekinteni csak úgy,
Mint, hol mindennapi
Kenyérhez nyílik út;
A színpad célja nagy,
A színpad célja szent:
Ez a szív parlagán
Erkölcsöt fejt, teremt.
Tehát érzelmeink
Gyulaszsza tiszta tűz,
Melly minden szennyet a
Kebelből számkiűz;
Mert várni lehet-e,
Hogy hitvány föld alatt
A mag termő legyen
Gazdag kalászokat.
Föl hát! és míg a szem
Csak egy sugárt lövel.
Előle a magas,
Szent cél ne veszszen el.
S ha ez lesz életünk:
Boldog jutalmat ad
A hon áldó szava
S az édes öntudat.
Engesztelés
Miért haragszol olly igen?
Kis leány! tekints ide;
Ki itt előtted esdekel,
Nem a te híved-e? —
De űl durcásan, és reám
Csak nem tekint a kis leány.
Füzök hajadnak selymibe
Virágos szalagot;
Csak oh tekints szemem közé,
Csak szűnjön haragod. —
De űl durcásan, és reám
Még sem tekint a kis leány.
Jól áll piciny kacsóidon
A gyűrü, kis leány,
Arany gyürűt adok neked,
De pillants már reám! —
Csak űl durcásan, és reám
Most sem tekint a kis leány.
Gyöngysorra vágysz? szép gyöngyöket
Hozok nyakadra én,
Szemednek hajnalcsillagát
Ha fölveted felém. —
Durcás mindegyre, és reám
Csak nem tekint a kis leány.
Tehát jobban szeresselek?
De oh az nem lehet!
Határ— és végtelen, hogy én
Szeretlek tégedet.
S még is haragszol, és reám
Még sem tekintesz, kis leány?...
De mért is e töprenkedés?
Babám, isten veled!
Lesz más leány, ki rám tekint,
Kettő is egy helyett...
Tudtam, tudtam, hamis leány,
Hogy még mosolygasz is reám!
Népdal
Kakasszóra hajnal ébred,
Én lyányokkal nem beszélek,
Mert ha szólok őhozzájok,
Hajnal lesz a két orcájok.
Igy valaki azt gondolná:
Én is kakas vagyok talán;
S hejh a kakas hamis madár,
Untalan más fészekhez jár.
Pedig én kakas nem vagyok,
Hanem fülemile vagyok,
Egy a fészkem, egy a párom,
Egyért élek a világon.
A párbaj. Beszély
I.
“Boldogság, ne pattantsd szét keblemet! — A szőlő elaszik, ha nincs, ki vesszejéről leszedje. És oh a gyönyör kínná válik, ha nincs rokon sziv, kivel megoszszuk...”
,Igazad van, barátom!’ szakasztá félbe a belépő, berohanó Szamosi Homonnait, ki föntebbi szavai után hosszan veté magát pamlagára.
,Igazad van, — monda Szamosi — azért jövék hozzád, hogy kebledbe öntsem lelkem boldogságát, idvét; oh te barátom vagy, részt fogsz venni örömemben...’
“S te az enyémben...”
,Ne szakaszsz félbe, Homonnai! Keblem áradó folyam, hagyd kiömölni, vagy ön partját mossa el. Halld, én szeretek...’
“Én is.”
,S szerettetem!’
“Én is.”
,De az én kedvesem, Homonnai, az én kedvesem! az az angyali jóság, az az isteni szépség, az a...’
“Semmi, barátom, semmi, Rózám mellett...”
,Micsoda Róza?’ kérdé kissé meghökkenve Szamosi.
“Démi Róza, ezen...”
,Téged szeretne? Róza?’
“Miért ne?”
,Téged?’
“Igen, ha mondom!”
,Tréfa!’
“A leges-legkomolyabb való.”
,Eszedet vesztéd, jó barátom!’ mond Szamosi vadúl kacagva. ,Róza engem szeret, engem és senki mást! Nézd e gyürűt...’
“Övé...”
,Volt!’ egészíté ki Szamosi.
“S nézd ezt!” szóla Homonnai, kebléből papirt vonva ki.
,E levél?’ kérdé kiváncsian Szamosi.
“Olvasd.”
,Szivem királya...’ kezdé olvasni Szamosi.
“Csak a végét, csak a végét, az is elég lesz.”
,Örök hived...’ rebegé amaz, s a levél kihullt kezéből.
S a két ifju — mint a költő mondja —
Haloványabban fehér szobornál
............. némán és merőn áll.
,Te le fogsz mondani róla!’ szóla Szamosi szünet után.
“Őrjöngesz?”
,Le kell mondanod, csábitó!’
“Szamosi, semmi sértést...”
,Csábitó, mondom, és ujra csábitó!’
“Alávaló — — ez vért kiván!”
,Annál jobb. — Holnap.’
“Még ma.”
,Jó. Tüstént!’
S elrohantak. — A falon terhétől menekűlten állt két pisztolyszeg.
II.
Sűrű lomboktól környezett tér a nézőhely. Két fegyveres ifju jön. Fegyvereiket etetik, mellyek mohón nyelik ónétkeiket, mint... galamb a búzaszemet, mint... martalékát a pokol. Célba állnak.
,Még egyszer, Homonnai, mondj le...’
“Lőj!”
Szamosi célzott, és... keze a fegyverrel lehanyatlott.
“Lőj, ha mondom!”
,Nem lövök...’ s a hang elhalt ajkain. Némán mutatott Homonnai háta megé.
“Férfi — mond ez visszatekintve — férfi és hölgy... ölelkezés... csók... de mi közünk hozzá?”
,S a hölgy?’ kérdé Szamosi.
“A hölgy?... Hah! Róza...”
III.
,Hát lőjünk, Homonnai?’
“Igen. De más célt a golyóknak!”
S egy durranat hallik. Utána más. — Az ifjak kezet fogva távoznak.
IV.
“Mit haraptál?” kérdé társától egyik golyó a fűben.
,Egy leve[le]t — s te?’
“Egy gyürűt.”
Pál-napkor
Itt van a tél, a hideg tél
Közepe,
Zúgolódik az idő kinn
Ízibe.
Zúgolódjék! egyéb dolga
Nincs neki;
Így akarja, hagyjuk kedvét
Tölteni.
Hisz nekünk ez úgy sem árthat,
Igaz-e?
Meg nem fázunk, jó meleg van
Idebe.
A kandallón pattog a fa,
Ég a tűz;
És a kancsó kottyogása
Fagyot űz.
Hát a csók piros menyecskék
Ajakán?
Az hevíti ám az embert
Igazán!
Háborogj hát istenadta
Ideje!
Föl sem veszszük; jó barátim,
Igaz-e?
Disznótorban
Csend körünkben, csend és
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem.
Halljátok, mit ajkim
Zengenek;
Egyszersmind az ég is
Hallja meg!
Hosszan nyúljon, mint e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A fonál.
Mint ez eszemadta
Sűltre szánk,
Mosolyogjon a sors
Ajka ránk;
S pályánk áldásával
Öntse le,
Mint e kását a zsir
Özöne.
S életünk fölé ha
A halál
Romboló torát meg-
Űlni száll:
Egy gömböc legyen a
Magas ég,
És mi a gömböcben
Töltelék!
A bajazzo. Beszély
I.
“Nagysádnak méltóztatott...” mondá, vagy inkább hebegé egy belépő ifju, tétovázva hajtván meg magát a pamlagon ülő hölgy előtt.
,Igen...’ folytatá a hölgy, pillanatnyi zavar után összeszedve magát, — ,igen... meghivám önt... ön eljött, köszönöm. De üljön le. Ide mellém. Bátran. Így. — Ön kötéltáncos. Tudom. Én grófnő. Semmi! A szerelem nem ismer rangot... igen, én megszeretém önt. — Maradjon, maradjon űlve. Hallgasson meg. Ne pirúljon, nekem kellene pirúlnom, de ön nem fog félremagyarázni. Föltárom keblem mélyét, hogy lássa ön az érzelemtengert, mellynek hullámiból szerelmem Venusa bontakozék. Én szeretek; szerelmem forró, mint a nap, melly a virágokat élteti Vezuv tövében, forró, mint a Vezuv keble, mellynek lávája e virágokat elégeti. S én önhöz röpítem keblem bárkájából lángérzelmem galambját, hogy az a viszonszerelem zöld lombjával szálljon vissza...’
“Nagysád...”
,Keljen fel ön. Ne térdeljen. És ha szeret engem, nevezzen Izabellának.’
“Izabella!”
,Vagy Izabellájának...’
“Izabellám!”
És a teremben halk csattanat hallék; csók.
